F.Peretti -Áttörés a sötétségen -1, rész

Gene-nek és Joyce-nak,
apámnak és anyámnak,
akik megadták örökségemet,
és mindig bátorítottak engem.

1

A világosság fénylik a sötétségben,
és a sötétség nem győzte le azt.
János 1:5 (Revised Standard Version)

Bármelyik városban elkezdődhetett volna. Bacon's Cornerben nem volt semmi különleges: az államokat átszelő autópályától távol eső kis mezővárosok egyikének számított, nem többnek, mint egy kis karika az Amerikai Autóklub autóatlaszán. Az autópálya leágazásánál táblák jelezték, hogy benzin van, szállás nincs, esetleg valami ennivalót meg néhány apróságot lehet kapni - ha az üzlet éppen nyitva tart.

De Bacon's Cornerben kezdődött.

Egy szokásos kedd este volt. Véget ért a munkaidő, a legtöbb otthonban már feltálalták a vacsorát, az üzletek zártak, a kocsma kezdett megtelni. A Bergen Ajtógyár összes alkalmazottja lebélyegezte már kilépőkártyáját, a biztonsági őr pedig a zárakat ellenőrizte. Mr. Myers fia behordta éjszakára az összes fűnyírógépet és földművelő eszközt Myers gazdaboltjánál. Kihunytak a fények a vegyeskereskedés helyiségében. Két nyugdíjas ült székén a fodrászüzlet előtt, és üres óráit próbálta agyoncsapni.

Melegedett az idő, a Toe Springs és Claytonville között húzódó út mentén fekvő mezők és farmok napról napra zöldebbek lettek, és most az esti szellő április közepének sokféle illatától volt terhes: alma- és cseresznyevirág, a szántás pora, egy kis sár-, valamint tehén- és trágyaszag.

Egy szokásos kedd este volt. Senki nem számított semmilyen szokatlan dologra. Senki nem látott vagy hallott semmit. Nem is tehette volna.

De a felbolydulás elkezdődött. Egy lehangoló kis bérelt farmház mögött, Fred Potter tanyájától kissé délre történt: verdesés, szárnycsapkodás, általános küzdelem zaja, majd egy kiáltás, egy hosszú, hátborzongató sikoltás, egy visszhangzó, nyáladzó jajveszékelés, ami végigfutott az erdőn, mint egy vonatfütty a városon. Felerősödött, majd lehalkult, felerősödött és lehalkult, jobbra-balra cikázott a fák között, mint egy űzött vad. Majd felvillant egy fény, egy tűzgömb, csillogott és izzott az erdőben, elképesztő gyorsasággal mozgott, közvetlenül a sziréna mögött, kissé fölötte.

Egyre szaporodtak a kiáltozások és a visítozások, de a felvillanó fények is! Az erdő hirtelen megtelt velük.

Amhurst tejgazdaságánál hirtelen elfogytak a fák. Az üldözés kirobbant a nyílt térre.

Először egy bogár jött ki az erdőből, egy denevér, egy izzó szemű, fekete lény. Sötét szárnyai zúgtak, lehelete hosszú, sárga szalagként folyt belőle. Nem tudott igazán gyorsan repülni, de pókszerű karjaival karmolászta a levegőt, kétségbeesetten erőlködött, hogy minél gyorsabb legyen, és pánikba esve sikoltozott.

Közvetlenül mögötte, nagyon közel, veszélyesen közel, maga a nap, egy ragyogó, tüzes szárnyú üstökös robbant ki az erdőből. Halványan izzó csíkot húzott maga után, és kivont, fénylő kardot tartott erős, bronzszínű kezében.

A fekete valami és az üstökös kilőtte magát Bacon's Corner egébe, ide-oda cikáztak és szökelltek, mint valami vad tűzijáték.

Majd az erdő, egy ágyúsorhoz hasonlóan, további undok lényeket okádott ki magából, legalább húszat. Mindegyik a legteljesebb pánikban menekült, szemkápráztató, tüzes, őket állhatatosan üldöző alakokkal a nyomukban, és minden irányban szétszóródtak, mint egy őrült meteorraj.

Az első démon már kijátszotta minden trükkjét és manőverét. Már érezte a harcos kardjának izzását közvetlenül a sarkánál. Válla fölött köpött egyet:

- Ne bánts! Fordulj vissza, elmegyek!

A tűzkard egy kört írt le a levegőben. A démon kivédte az ütést, de erejétől megpördült. Szárnyaival korrigálta mozgását, megfordult, és szembenézett támadójával. Visítozott, átkozódott, ütést ütés után hárított el azokba a tüzes szemekbe nézve, melyekben sokkal több hatalmat, dicsőséget és szentséget látott, mint amelyek előtt korábban valaha is rettegett. És azokban a szemekben azt is látta, hogy a harcos soha nem fog visszafordulni. Soha.

A démon eltűnt, még mielőtt a kard utoljára lesújtott volna: átsiklott a földről, az emberiség világából a külső sötétségbe - eltűnt egy vörös füstgomolyagban.

A harcos megfordult és magasabbra szárnyalt, feje fölött forgatva hosszú kardját, amely egy fénykört rajzolt a levegőbe. A csata tüzében égett az igazság hevületével.

Társaiban szintén izzott a harci kedv. Hosszú kardjuk csapásaival letaszították a démonokat mint undorító rovarokat az égről, könyörtelenül üldözték őket, és figyelmen kívül hagyták könyörgésüket.

Jobbra egy magas, nyálkától sikamlós szellem még egy utolsó ütést mért mennyei támadójára, mielőtt gyötrelmében összegörnyedt volna, majd eltűnt.

Balra egy nagyszájú, hencegő gnóm átkozta és gúnyolta ellenfelét. A levegő tele volt káromkodásával. Gyorsan és magabiztosan mozgott, és már éppen kezdte elhinni, hogy győzni fog, amikor feje pörögve levált testéről, büszke gúnymosolya lehervadt az arcáról, majd eltűnt.

Már csak egy maradt hátra. Pörgött és bukdácsolt az egyik sérült szárnya miatt.

- Elmegyek, elmegyek! - védekezett.

- Mondd meg a neved! - parancsolta az angyal.

- Kétségbeesés.

A harcos kardjának lapjával elhessentette a démont, az pedig, gonoszságra még mindig készen, elmenekült, eltűnt.

És ezzel véget ért a harc. A démonok elmentek. De nem elég gyorsan.

- Jól van a védencünk? - kérdezte az arab Nathan, hüvelyébe taszítva kardját.

Armoth, az afrikai, megnyugtatta:

- Életben van, ha erre gondoltál.

Mota, a hatalmas polinéziai hozzátette:

- Megsérült, és rettenetesen rémült. El akar menni innen. Nem fog várni.

- És most Kétségbeesés szabad. Tudja majd zaklatni - mondta az ázsiai Signa.

Armoth sokat sejtetően megjegyezte:

- Elkezdődött, és semmi sem fogja megállítani.

* * *

Sally Roe a fűben feküdt, a torkát fogta, és levegő után kapkodott. Mélyen, tudatosan lélegzett, a gondolatait próbálta rendbe szedni. Egy vastag csík látszott a nyakán, skót kockás inge vöröslött a vállán lévő sebtől. Egyfolytában a kecskék karámja felé nézett, de ott semmi sem rezdült. Nyoma sem volt ott életnek, nem maradt semmi, ami árthatott volna neki.

Meg kell mozdulnom! Meg kell mozdulnom! Egy percig sem maradhatok itt tovább!

Erőlködve talpra állt, és azonnal nekitámaszkodott a farmépület falának. Forgott vele a világ. Gyomra még mindig émelygett, bár már kétszer is hányt.

Ne várj! Menj! Mozogj már!

Feltámolygott a hátsó terasz lépcsőjén, egyszer megbotlott, de továbbment. Nem akart sok mindent magával vinni. Nem is tudott volna. Nem volt rá ideje.

Ed és Mose remekül érezte magát. Max fodrászüzlete előtt ültek a főúton: ennek az útnak a várost átszelő szakaszát nevezték Toe Springs-Claytonville útnak. Ed hatvannyolc éves volt, Mose pedig senkinek sem volt hajlandó elárulni életkorát, tehát már senki sem kérdezte tőle. Már mindketten elveszítették feleségüket - Isten nyugosztalja őket -, mindkét férfi csinos nyugdíjat és társadalombiztosítást kapott, és életük nagyon kényelmes mederben folyt.

- Nincs kapásom, Ed.

- Lefelé kellett volna menned a folyón, Mose. Lefelé. Ha fölzavarod őket, gyorsan elúsznak onnan, ahol vagy. Jó hangulatban kell őket találnod.

Mose csak a válasz első felére figyelt, a másodikra már nem. Egy - a városon sietősen áthaladó - zöld Plymouthot bámult, amelynek hátsó ülésén két zaklatott gyermek ült.

- Ed, nem ismerjük mi azt a két kiskölyköt?

- Hol?

- Ej, hát arra nézz, amerre mutatok!

Ed odanézett, de csak a Plymouth hátulját látta, és két szőke fejecskének a búbját a hátsó ülésen.

- Nos - mondta szemét beárnyékolva -, odanéztem.

- Jaj, te soha nem akkor nézel oda, amikor szólok. Tudom, kik voltak. Annak a tanárembernek a gyerekei, ejnye, mi is a neve...?

* * *

Irene Bledsoe a megengedett sebességnél gyorsabban hajtott végig a Toe Springs-Claytonville úton. Olyan mogorva képet vágott, ami legalább egy évtizedet hozzátett a már amúgy is ráncos arcához. Keményen markolta a kormányt, lábát a gázpedálon tartotta, és hajszolta a zöld Plymouthot, akár tetszett ez Ruth és Josiah Harrisnek, akár nem.

- Maradjatok már csöndben! - ordított rájuk a válla fölött. - Higgyétek el, hogy a ti érdeketekben tesszük ezt!

Bledsoe szavai egyáltalán nem vigasztalták meg a hatéves Ruthot és a kilencéves Josiah-t.

Ruth nem hagyta abba a sírást.

- Apuhoz akarok menni!

Josiah csak ült ott csendben, szinte megnémult a megrázkódtatástól és ennek az egésznek a felfoghatatlanságától.

Bledsoe beletaposott a gázba. Ki akart jutni a városból, mielőtt további problémák támadnának - mielőtt magára vonná a figyelmet.

Nem élvezte ezt a feladatot.

- Mit meg nem teszek azokért az emberekért!

* * *

Sally - még mindig remegve - kilépett a hátsó teraszra, és aggódva körülnézett. Inget váltott, és felvett egy kék dzsekit. Egyik kezével vérfoltos kockás ingét markolta, a másikban pedig egy étolajba mártott papírtörölközőt tartott.

A környéken minden csendes volt, mintha semmi sem történt volna. Öreg, kék kisteherautója ott várakozott rá. De még egy dolgot meg kellett tennie.

A kecskék karámja felé nézett, a kapu szárnyai szélesre tárva lengedeztek, a kecskék pedig már régen kiszöktek. Mély lélegzetet vett, nehogy émelygése visszatérjen. Még egyszer be kell mennie abba a kis fészerbe. Meg kell tennie!

Nem tartott sokáig. Szíve hevesen vert, amikor már üres kézzel és degeszre tömött zsebekkel kijött onnan. Odaszaladt a gépkocsihoz, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe. A motor néhányszor körbefordult, nyöszörgött, majd felzúgott, és az autó, a túl nagy gáz miatt kavicsokat szórva, zajosan elindult lefelé a hosszú bekötőúton.

* * *

Irene Bledsoe a megengedett sebességet túllépve vezetett, de nem volt a környéken rendőr. A sebességkorlátokat egyébként is rosszul határozták meg, egyáltalán nem a célnak megfelelően.

Egy mind a négy irányból stoptáblával védett kereszteződéshez érkezett, ami megint csak egy ostoba ötlet egy pusztaság kellős közepén. Így csak levette a lábát a gázpedálról, és arra a meggyőződésre jutott, hogy simán átjuthat.

- Hát ez meg mi? Honnan...?

Beletaposott a fékbe, a kerekek blokkoltak, a gumik sírtak, és az autó kifarolt. Valami idióta egy kék kisteherautóval bekanyarodott a kereszteződésbe, és most megpróbálta őt kikerülni.

A kis Ruth biztonsági öve nem volt bekötve. A kislány beütötte a fejét, és sírni kezdett.

A Plymouth végül csúszva megállt, orra majdnem abba az irányba nézett, ahonnan jött.

- Csönd legyen! - kiáltott rá Bledsoe Ruthra. - Maradj már csöndben, nincs semmi baj!

Erre Josiah is elkezdett sírni, mert halálosan megrémült. Ő sem volt bekötve, és elég erősen megütötte magát.

- Kuss legyen, kölykök! - Bledsoe már szinte sikoltozott. - Kuss legyen már!

Josiah látta, hogy egy nő száll ki a kisteherautóból. Vörös haja kilógott a fején viselt, összehajtott sál alól. Látszott rajta, hogy sírással küszködik, és a vállát fogta. Bledsoe kidugta a fejét az ablakon, és mindenféle trágárságot ordított neki oda. A nő egy szót sem szólt, de úgy tűnt, hogy nagyon megrémült Bledsoe-tól. Visszaszállt gépkocsijába, és szó nélkül elhajtott.

- Az idióta! - mondta Bledsoe. - Nem látja, hogy jövök?

- De hát ön nem állt meg - szólalt meg Josiah.

- Fiatalember, ne akard megmondani nekem, hogyan vezessek! És miért nincs bekötve a biztonsági öved?

Ruth még mindig sírt és a fejét fogta. Amikor meglátta a kezén a vért, kitört rajta a hisztéria.

Amikor ezt Bledsoe is meglátta, csak ennyit mondott: - Óriási! Hát ez igazán remek!

* * *

Cecilia Potter, Fred felesége, örült, amiért azoknak az ostoba kecskéknek az egyikén volt egy kolomp. Így meghallhatott valamit, és ki tudott szaladni az udvarra, mielőtt lelegelték volna az összes virágát.

A két gida nekiiramodott, és visszafutott a bérbe adott ház felé. Anyjuk viszont azt gondolta, hogy minden az övé, ami a földből kinő, és nem viselkedett túl félénken.

- Nem mész onnan rögtön! - kiáltott rá Cecilia erős karjával hadonászva. - Tűnj el a virágoktól!

A nőstény kecske egy kissé meghátrált, majd leengedte a fejét, és sokatmondó pillantást vetett Ceciliára a szarvai mögül.

- Ó, valóban nagyon ijesztő vagy! - mondta Cecilia. Odarohant, dühösen megragadta a kecske nyakát, és a mellső lábait felemelve megfordította. - Azonnal visszamész oda, ahonnan jöttél, és ne hidd, hogy meg tudsz ijeszteni!

- mek-mek!

- És leereszted a szarvaidat, de azonnal!

A kecske engedelmesen követte Ceciliát, többnyire négy lábon, vagy kettőn, amikor megpróbált tiltakozni, és közben hallgathatta a lelkifröccsöt:

- Nem tudom, hogyan szabadultál ki, de ha azt hiszed, hogy itt akárhol ugrálhatsz, akkor nagyon tévedsz! Gondom lesz rá, hogy ezt Sally is megtudja! Mindent meg fog tudni! Igazán csodálkozom...

Ezalatt átment a két házat egymástól elválasztó mezőn, és látta, hogy a karám kapuja tárva-nyitva áll.

- Sally! - kiáltotta.

Semmi válasz. Hm. Nincs itt a kisteherautó. Talán Sally még nincs itthon. Akkor valami történhetett. Ekkorra már mindig meg szokott jönni a munkából. De hogyan nyílhatott ki az a kapu?

A kecskét maga után húzva belépett a kapun.

- Vissza a helyedre, öreglány! Meg ne történjen még egyszer, hogy lezabálod...

De hát ki lehet a fészerben?

- Sally?

A kecske, hogy váratlanul elengedték, kiszaladt a még mindig nyitott kapun. Cecilia nem ment utána.

Egy női testre meredt, amely ott hevert a szalmán, ernyedten és fehéren, mint egy elhajított baba.

Halott volt.

* * *

Nathan, Armoth és a többi harcos alacsonyan, lassan haladt el a farmház fölött, és látta, amint Cecilia szinte félőrülten rohan ki a kecskék karámjából. Nathan jelt adott a többieknek, és egy hirtelen szárnycsapással előrelendültek, fénycsíkokat rajzolva az esti égre. A gondolat sebességével repültek el az alant elterülő mezők fölött, majd elnyelte őket az erdő zöld kupolája. A levelek és a gallyak minden oldalról korbácsolták őket, és át is hatoltak rajtuk. Átsuhantak árnyékon és tűnő fénynyalábokon, magas fatörzseken és az útjukba kerülő vaskos faágakon, míg végül odaértek a tisztásra, ahol kapitányuk várta őket.

Kiterjesztett szárnyukkal, mint egy nyitott ejtőernyővel, megálltak az erdő talaja fölött néhány centivel. Abban a pillanatban, amikor lábukkal megérintették a földet, tunikájuk halovány izzása megszűnt, és szürkésfehér árnyalatúra változott, tüzes kardjuk sárgaréz színű lett, szárnyaik pedig összecsukódtak és eltűntek.

A hatalmas, aranyhajú Tal, a Seregek Kapitánya, várt. Tüzes szemei izzottak a várakozástól, arca merevnek tűnt a pillanat feszültségétől. Mellette állt Guilo, Sokak Ereje, egy sötét bőrű, szakállas, erőteljes szellem. Vastag, erős karja és szíve harcra áhítozott. Rajtuk is ugyanaz a szürkésfehér ruha volt, és derekukon ők is félelmetes kardot viseltek.

Nathan megtette jelentését, mialatt Tal és Guilo előrelépett üdvözlésükre:

- Kétségbeesést leszámítva minden démont elűztünk.

- Nem rossz! - szólt elismerően Tal. - Hadd menjen vissza a társaihoz, hogy folytathassa munkáját! Voltak ott a Törött Nyírfának más szellemei is?

- Néhányan. Félelmetesnek látszottak, de vereséget szenvedtek. Pusztítót nem láttuk sehol. A szolgáit küldte el, ő maga pedig távol maradt.

- Magától értetődik. És mi a helyzet Sallyvel?

- Sally Roe menekül. Autójával néhány mérföldnyire van tőlünk. Claytonville felé halad, délnek. Elküldtük Chimont és Sciont, hogy menjenek utána.

- És mi lett az orgyilkossal?

- Megöltük. Nem volt más választásunk. Sallyt már csak egy hajszál választotta el a haláltól.

Guilo egy halk dörmögéssel fejezte ki, hogy egyetért.

- Hogy van Sally?

Armoth válaszolt:

- Van egy felületes sérülés a torkán, egy kis horzsolás körben a nyakán, a vállán pedig egy nem túl mély, késsel vágott seb. Nincs közvetlen életveszélyben.

Tal egy kissé fellélegzett:

- Mindenesetre közvetlen veszélyben nincs. És mi a helyzet azzal, hogy kis híján karambolozott Irene Bledsoe-val?

Nathan és Armoth Signára pillantott, mire a hajlékony ázsiai elmosolyodott.

- Túlélték, de nem sokon múlt. Ruth Harris könnyebben megsérült a homlokán, továbbá Sallyt valamennyien jól látták, és ő is ugyanilyen tisztán látta őket.

Armoth továbbment ezen a szálon:

- Mrs. Potter már megtalálta a gyilkost, és most hívja a rendőrséget.

Tal egy pillanatig a fejét rázta. Ez az egész hirtelen túl sok volt.

- Ez valóban új fordulat.

Guilo zavart kuncogással fejezte ki aggodalmát:

- Kapitány, még soha nem voltunk ilyen helyzetben, mint ez. Túl sok olyan eleme van, amiben csak reménykedhetünk, hogy jól fog elsülni... Ennek nagyon rossz vége lehet!

Tal felnézett az égre, és óvatosan elmosolyodott.

- A legjobbakat remélhetjük mindaddig, amíg a szentek imádkoznak, ők pedig imádkoznak.

Valamennyien egyetértően dörmögtek. Érezték ezt.

- Tehát - folytatta Tal -, ha minden igaz, ezúttal mi szereztünk előnyt, mi győztünk, mi kényszerítettük meghátrálásra az ellenséget... Megszilárdítottuk a helyzetünket.

- Megszilárdítottuk! - visszhangozták a többiek.

- Sallynek biztonságosan meg kell érkeznie Claytonville-be Chimon és Scion kíséretében. Tergának túl sok kérdésre kell most választ adnia. Azt hiszem, utána fog küldeni néhány szellemet, hogy kínozzák őt. Ennek ellenére Chimon és Scion azt az utasítást kapták, hogy csak akkor avatkozzanak be, ha feltétlenül szükséges.

- Még több fájdalom, kapitány? Még több rombolás? - tört ki Guilóból a harag. - Kezdem azt hinni, hogy ezeknek a nyomorult szellemeknek soha nem elég az a gyötrelem, amit okoznak!

Tal belenézett a sötét szemekbe, melyekben olyan erősen izzott a harci tűz, mégis annyira gyengéden néztek Isten választottaira.

- Barátom, valamennyiünknek fáj érte a szíve. De szenvedései által meg fognak valósulni Isten céljai. Majd meglátod.

- Legyen úgy minél előbb! - válaszolta Guilo kardjának markolatát megragadva. Majd Nathanra nézett, és szarkasztikusan megjegyezte:

- Bizonyára vannak örömtelibb híreid is.

- Igen, vannak - felelte Nathan. - Tom Harrisről. Most a rendőrségen időzik, a gyermekeit próbálja visszaszerezni. Mulligan őrmestert próbálja meggyőzni.

Mulligan nevének említésére Guilo harsogó, keserű nevetésben tört ki, a többiek pedig utálkozó arcot vágtak. Nathan mindössze lemondóan bólintott. Igazuk volt.

- Tehát most kerül sor Tom hitének, elkötelezettségének igazi próbájára - összegezte Tal.

- Én akarom figyelni a szenteket - szólalt meg Guilo. - Látni akarom, mit fognak tenni ebben a helyzetben.

Tal megérintette Guilo vállát.

- Ez az egyik olyan dolog, amiben reménykedünk, hogy jó vége lesz.

- Ó, legyen jó vége, legyen jó vége!

- Tom érdekében - tette hozzá Nathan.

- Mindenkinek az érdekében - helyesbítette Armoth.

- Ez pedig Ben Cole-hoz vezet minket - jegyezte meg Tal.

Nathan válaszolt neki:

- Nagyon gyorsan bele fog keveredni ebbe a dologba.

2

Ben Cole, a rendőr, a riadóautóval behajtott a rendőrség épülete mögött lévő parkolóba, és egy percig még ott ült a volán mögött, miután leállította a motort. Hosszúra nyúlt ez a nap, és ő elfáradt. Bacon's Cornerben nemigen fordultak elő súlyos esetek, de ez a mai nap egy kicsit nehezebbnek bizonyult. Az a kamionsofőr, akit megállított gyorshajtásért, kétszer akkora volt, mint ő, és nem tetszett neki, hogy egy ilyen fiatal rendőr - aki ráadásul fekete bőrű - ad neki utasításokat. Bill Schultz még mindig nem kötötte meg a kutyáját, és az most ismét megharapott valakit; ezenkívül újból elkapta a Krantz gyereket: megint valami italt talált nála, de a szülei még mindig nem akarnak neki hinni.

Ez a rendőri munka neheze - mindig az emberek rossz arcát kell látnia: a haragot, a védekezést, az önigazolást, a részegséget, a kábítószerezést... Felejtsd el, Ben! Vége a napnak. Vannak jó emberek is a világon, hidd el! Ideje, hogy hazamenj, megvacsorázz és lásd Bevet! Igen, ettől minden rendbe fog jönni.

Kiszállt az autóból. Úgy gondolta, hogy gyorsan megírja jelentését, és hazamegy... De vajon kié lehet ez a két kocsi? Két idegen autó parkolt a fenntartott helyen. És ez Tom Harris kis kombija lenne? A hivatal már zárva, ügyfelek számára ez az időpont már túl késői. Ennek jobb lesz utánanézni.

Belépett a hátsó ajtón, és végigment a hosszú folyosón, amely a hátsó irodákat és a fogdát kötötte össze az utcai fronton elhelyezkedő irodákkal.

Te jóságos ég, kivel kiabál Mulligan?

Tisztán hallotta Mulligan őrmester hangját a folyosón, csak úgy zengett irodájának nyitott ajtaján át.

- Ne akarja nekem megmondani, hogy mit tegyek! Tessék, hazudjon! Maguk mindig hazudnak, de én örömmel meghallgatom, hogy felhasználhassam maguk ellen!

- Uram, én nem hazudok...

Ben megállt a folyosón hallgatózni. Ez a hang ismerősnek tűnt.

- Jó, akkor halljuk az igazságot! - harsogott Mulligan. - Egy igazi partit rendezett azokkal a gyerekekkel, ugye?

- Uram, megismétlem, nem történt semmi, sem az iskolában, sem az otthonomban vagy bárhol máshol! Ez az egész egy szörnyű tévedés!

Igen, Tom Harris kocsija áll odakint, és őt próbálja túlkiabálni az őrmester.

Ezt látnia kell! Ez a beszélgetés kezd egyre rosszabbra fordulni. Uram, kérlek, ne engedd, hogy amit ebből a dologból sejteni lehet, az igaz legyen! Jobban érzem magam, ha jó emberekre gondolhatok.

A kihalt folyosón odament Mulligan ajtajához, és bedugta a fejét.

- Visszajöttem, Harold. Nem nagy ügy, egyszerűen jelentést teszek, udvariasan és hivatalosan, és közben megtudom, mi folyik itt.

Ben megdermedt, amikor meglátta a Mulligan őrmester ütött-kopott, zöld, fémből készült íróasztala előtt ülő, remegő, felháborodott férfit.

A kövér, visszataszító Mulligan igazán élvezte ezt a helyzetet. Minden rosszra kapható embernek ismerték.

- Hé, Cole, nézd csak meg, kit kaptam ma el! Egy keresztényt! Fogadni mernék, hogy ismeritek egymást!

Ben zavartnak tűnt.

- Helló, Tom! Mi történt?

- Gyermekek bántalmazása! - vágott közbe Mulligan. Szemmel láthatóan roppant büszke volt a nagy fogásra. - Egy igazán nagy ügyet csíptünk el.

- Akkor maga sokkal többet tud, mint én! - fakadt ki Tom. Könnyektől vörös szemmel nézett fel Benre. - Ez az őrmester... csak állt ott, amíg odajött egy nő a gyermekvédelemtől, és elvitte Ruthot és Josiah-t, egyszerűen elhurcolták őket a házamból és... - Tom félelmében és haragjában felemelte a hangját: - Tudni akarom, hol vannak.

Mulligan olyan kemény maradt, mint az acél, és gúnyosan nézett Benre.

- Majd megtudod, mit csinált ez a csúszómászó néhány gyerekkel a keresztény iskolában.

Tom felállt.

- Semmit sem követtem el! Nem képes ezt megérteni?

- Üljön csak le, haver! - Mulligan testi erő dolgában jóval Tom fölött állt, és mindent megtett, hogy ezt ki is mutassa.

Ben szíve hevesen vert. A keresztény iskola? Bacon's Cornerben csak egy ilyen működött: a Jó Pásztor Általános Iskola, egy kis hatosztályos szolgálat, melyet a...

- Azt hiszem, a gyülekezeted nagy bajban van! - mondta Mulligan Bennek.

Ben lenézett Tom Harrisre: ő volt az egyik legszelídebb, legistenfélőbb ember, akit valaha is ismert. A harmincas éveiben járt, sötét, göndör haj és fiatalos arc jellemezte. Ben tudta, hogy ez a férfi nem egyszerűen becsületes, hanem egyenesen sebezhető. Nem létezik! Tom nem követhetett el semmit.

- Tom - kérdezte Ben gyengéden -, tisztában vagy a jogaiddal?

- Nincs letartóztatva! - csettintett az ujjával Mulligan. - Önként jött ide.

- De nem megyek el innen, amíg valami segítséget nem kapok! - fenyegetőzött Tom.

- Addig nem ülhet itt a nyakamon! - felelte Mulligan. - Az állami hivatalnokoknak ki kell vizsgálniuk ezt az ügyet.

- Akkor hívd fel őket! - javasolta Ben.

- Te csak ne szólj bele ebbe, Cole! Mindenki tudja, hogy barátok vagytok. Ennek az ügynek még a közelébe se mehetsz!

- Látni akarom a gyermekeimet! - követelte Tom lassan, tagoltan.

- Ezt nem a megfelelő embernek mondja.

Tom rászegezte az ujját:

- De maga ott volt! Visszaélt a hatalmával és hagyta, hogy ez a... ez a Bledsoe nevű nő egyszerűen csak bemenjen a házba, mint valami... Gestapo-razzia! Halálra rémítette a gyermekeimet, és betört az otthonomba, maga meg csak végignézte!

Mulligan rezzenés nélkül ült a székében, határozottan és egyszerűen ezt mondta:

- Figyeljen ide, Tom! Bledsoe jogerős bírói végzéssel rendelkezett, hogy vigye el a gyerekeit a maga ellen tett feljelentés miatt!

Tom elképedt:

- Miféle feljelentés?

- Nem tudom. Kérdezze meg Bledsoe-tól! Ez az ő asztala.

- Akkor magának tudnia kell, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele.

- Majd utánanézek - vetette közbe Ben.

- Lejárt már a munkaidőd? - ordított rá Mulligan.

- Igen, uram.

- Akkor tűnés!

Bennek engedelmeskednie kellett.

- Tom, majd hívj fel! - mondta, és megfordult, hogy távozzon.

Ekkor a rendőrségi rádió bekapcsolt. Hangjától mindig megáll az idő a rendőrségen, mert mindenki mindent abbahagy, hogy hallja az adást.

- Bacon's Corner! Bacon's Corner! Állítólag egy holttestet találtak Fred Potter farmján, a délnyugati 197. utca 12947-ben. A helyszínelők már elindultak.

Mulligan úgy ugrott fel a székéből, hogy az hátradőlt, és nagy robajjal nekicsapódott a falnak.

- Hol van Leonard? Itt van már? - Megszólalt a telefon. - Már csak ez hiányzott! A baj soha nem jár egyedül. Vedd fel!

Ben odasietett a bejáratnál lévő pulthoz.

Egy férfi és egy nő ült a várakozásra kijelölt helyen. Ben felismerte a férfit: John Ziegler volt, a Hampton Megye Csillaga riportere. Mindig bűnügyek után szimatolt, és állandóan a rendőrségi épület környékén lófrált. A nő nyilvánvalóan fényképész lehetett. Ziegler jegyzettömböt tartott a kezében, és láthatóan mindent lefirkantott, amit hallott!

A telefon újból megcsörrent.

Ben egyfolytában erre az alávaló emberre meredt, mialatt megfogta a kagylót.

- Rendőrség. - A vonal másik végéről egy kétségbeesett hang hallatszott. - Kérem, asszonyom, nyugodjon meg! Nem értem.

Cecilia Potter telefonált. Már felhívta a 911-et, csak meg akart győződni arról, hogy valóban kimennek a rendőrök.

Ben tudta, hol található ez a farm.

- Éppen most vettük rádión. Azonnal ott leszünk - mondta a telefonba.

Ez túl sok, nem mehetek most haza! - gondolta.

Kinyílt a hátsó ajtó.

- Megjött Leonard - jelentette Ben.

Leonard Jackson éjszakára lépett szolgálatba. Csendes, sovány, gyors járású férfi volt, a negyvenes éveit taposta, régi bútordarabnak számított már. Mulligan szinte elgázolta őt, amikor kirohant irodájából.

- Menjünk, Leonard! Öngyilkosság a Potter-farmon!

- A Potter-farmon? - kérdezett vissza.

Leonard Potterék közül egyikükről sem tudta elképzelni, hogy képes lenne ilyesmire.

Ben egy kissé tanácstalanná vált a másik üggyel kapcsolatban.

- Mi legyen John Zieglerrel?

Mulligan az újságíróra pillantott, elkezdett átkozódni, és körülnézett.

- Harris! Tűnjön el innen!

Tom kilépett az irodából, és megpróbált nem ellenkezni. Mulligan a bejáratnál lévő iroda felé tessékelte őt.

- Üljön le ezekhez a kedves emberekhez! Beszélni akarnak magával! Leonard, a riadókocsival megyünk!

Tom segélykérően nézett Benre:

- Ők is látták, amikor az a nő elvitte a gyerekeket. Le is fényképezték a történteket!

Ben érezte, hogy indulatai kezdenek felkavarodni.

- Tom, semmit sem kell mondanod ezeknek. Hagyd őket a fenébe, és menj haza!

Mulligan megláthatott valamit, ami nem tetszett neki.

- Cole, te is velünk jössz!

Leonard már indulásra készen állt. Mulligan megmarkolta sapkáját és kabátját. A riporter és a nő már felkelt a padról, és mindketten Tom felé fordultak.

Ben megkérdezte:

- Tom távozhat?

Mulligan csak bámult, hogy lehet ilyet kérdezni.

- Cole, a saját lábán jött ide, ugyanígy ki is mehet innen. Hallja, Harris?

Ben halkan megszólalt:

- Tom, menj el innen! Senkivel sem vagy köteles beszélni.

Mulligan rámordult:

- Kész vagy már, Cole? Gyerünk, menjünk már!

Ben egy szikrányit sem örült, de hát a parancs az parancs. Újból az ajtó felé fordult.

Mulligan megemelte a sapkáját John Ziegler és a fényképésznő felé.

- Helyezzék magukat kényelembe! Körülbelül egy óra múlva visszajövünk, és lesz közölnivalóm az önök számára.

- Majd felhívlak, Tom - köszönt el Ben, azzal Mulligan és Leonard után indult.

Mulligan a válla fölött dörmögött hátra, miközben az autók felé mentek:

- Nem hagylak itt azzal a keresztény haveroddal, nem én. Ha szolgálatban vagy, akkor dolgozol, azt teszed, amit mondok, és nem csinálsz semmi zűrt. Nincs szükségünk arra, hogy két fanatikus itt összejövetelt tartson, tisztelt uram!

Tom visszament Mulligan irodájába a kabátjáért, majd újból belépett az első szobába.

John Ziegler odalépett közvetlenül elé, és elállta az útját.

- Bocsásson meg! - szólalt meg Tom, miközben megpróbálta kikerülni.

John ragaszkodott a beszélgetéshez.

- John Ziegler vagyok, a Hampton Megye Csillagától...

- Tudom, láttam magukat a házamnál - jegyezte meg Tom kurtán.

- Mr. Harris, mit válaszol ezekre a vádakra?

- Miféle vádakra? Még csak nem is tudom, miért történt ez az egész!

- Gondolja, hogy ez ártani fog a keresztény iskolának?

- Nem tudom.

- Tagadja, hogy a keresztény iskolában bántalmazták a gyerekeket?

Ettől a kérdéstől Tomban meghűlt a vér. Ez valóban zavarba ejtette.

- Tagadja a vádakat? - kérdezte erőszakosan Ziegler.

Tom végre visszanyerte a hangját:

- Nem tudok semmiféle vádról.

Ziegler gyorsan leírta.

- Hogyan reagált a családja?

- Azonkívül, hogy a gyermekeim halálra rémültek? - A nő fényképezőgépe kattogni kezdett. - Hé, mit csinál...

A fényképezőgép tovább kattogott. Ziegler felvonta a szemöldökét.

- Úgy tudom, ön özvegy. Egyedül él otthonában a gyermekeivel?

Tom felháborodott:

- Nincs több mondanivalóm! Távozom. Jó éjszakát!

Ziegler még egy kérdést feltett Tomnak, amint szorosan követték őt az ajtó felé:

- Az állam az ön gyermekeit is lehetséges áldozatoknak tekinti?

Tom felrántotta az ajtót, és egy pillanatra rájuk meredt.

A fényképezőgép elkapta dühös arckifejezését. Ziegler elégedetten mosolygott:

- Nagyon köszönjük, Mr. Harris!

* * *

Az utca túloldalán, annak az épületnek a tetején, amelyben Bacon's Corner könyvtára és egy ajándéküzlet működött, Kétségbeesés ült a búskomorság szennyének reménytelen megtestesítőjeként. Nyöszörgött sebei miatt, és a két gyorsan távolodó rendőrautót figyelte.

- Ott mennek, ott mennek! Most mit tegyünk?

Társaságában helyet foglalt néhány további sötét szellem. Meglehetősen rossz hangulatban voltak, dörmögtek, sziszegtek és nyáladzottak nyugtalanságukban. A kísértőknek, zaklatóknak és megtévesztőknek egy meglehetősen vegyes társaságát alkották, erejük és létszámuk igencsak megfogyatkozott, és a kínok kínját szenvedték társaik közelmúltbeli rettenetes veresége miatt.

Kétségbeesés hű maradt nevéhez:

- Elveszett, elveszett, minden elveszett! Legjobbjaink megsemmisültek, mindenkit legyőztek, kivéve engem!

Feje egy erős ütéstől vállához csapódott:

- Hagyd már abba a nyavalygást! Rosszul vagyok tőle!

- Terga, fejedelmem, te nem voltál ott!

Terga, Bacon's Corner fejedelme egy nyálkás varangyhoz hasonlított. Ijesztően nézett ki, drótszerű, fekete haja az égnek meredt, sárga szemei forogtak. Fel volt háborodva, és egyfolytában vakarta bütykös fejét, amely viszketett frusztráltságától.

- Ez kudarccal végződött. Megmutattátok, milyen tehetetlenek vagytok.

Gyilkosság azonnal tiltakozni kezdett:

- Bezzeg, ha a küldetés sikerrel jár, nem kétséges, hogy te dicsérted volna meg először!

- Én ilyet nem mondtam, és soha nem is fogok kiejteni a számon!

Megtévesztés megpróbálta tárgyilagosan felmérni a katasztrofális vereséget:

- Csapataink jól kezdték, és biztos vagyok abban, hogy vitézül harcoltak... de a szentek imái erősebbek. A Mennyei Sereg erősebb. Készen várták harcosainkat. Súlyosan alábecsültük számukat és erejüket. Ilyen egyszerű a dolog.

Terga megpördült, és Megtévesztésre meredt. Gyűlölte ezeket a szavakat, ugyanakkor tudta, hogy a ravasz démon meglehetősen pontosan fogalmazott. Fel-alá mászkált, miközben megpróbálta felfogni a történteket.

- Megtámadtuk Tom Harrist és az iskolát! Strongman terve most bontakozik ki. Most fejlődik ki. Ti meg vereségről panaszkodtok, és azt mondjátok, hogy a Terv meg fog bukni, és mindez emiatt a... emiatt a nő miatt?

Megtévesztés elgondolkodott ezen a kérdésen, majd bólintott:

- Ez egy precíz helyzetértékelésnek tűnik.

Terga felnézett az égre, és félelmében meg szorult helyzetében jajveszékelni kezdett:

- Pusztító megnyúz minket ezért! Aki nem esett el a csatában, az majd az ő kardjától pusztul el! - Számba vette a körülötte lévő démonokat, de még annyit sem talált, mint amennyire számított. - Hol van Gyűlölet?

- Megsemmisült! - válaszolták kórusban. - Az elsők között.

- És Erőszak?

- Feltételezem, hogy a mélységben van, láncra verve - felelte Megtévesztés.

- Kapzsiság? Kéjvágy? Nemi erőszak?

De démonai csak üres pillantásokkal pislogtak. Elnézett a város fölött, és feje rángatózni kezdett. Nem bírta felfogni azt, ami történt.

- Egy ilyen egyszerű feladat... Egy egyszerű kis gyilkosság... Valamennyien csináltunk már ilyet ezelőtt...

Kétségbeesés felnyögött:

- Ha Strongman erre rájön...

durr! Kétségbeesés feje most a másik vállának ütközött Terga ütésétől.

- Meg kell tudnia! - szólt közbe Varázslás.

- Akkor menj, és mondd meg neki magad!

Varázslás elnémult, remélve, hogy más démonok is megszólalnak. Terga hirtelen elkapta Kétségbeesés ráncos bőrét, és úgy tartotta a démont a kezében, mint valami zsákmányt:

- Ő lesz a mi hírnökünk!

Nagy éljenzésben törtek ki, karmaik csattogtak a tapstól.

- Ne... ne küldjetek Strongmanhez! - jajgatott Kétségbeesés. - Egy verés nem volt elég?

- Indulj már! - mondta Terga. - Különben Strongmantől kapod a következőt!

Kétségbeesés idétlenül csapkodott szárnyaival a levegőben. Egyik szárnya még mindig sérülten lekonyult.

- Eredj! - utasította Terga. - És igyekezz! - Kétségbeesés elsietett. Távozás közben egyfolytában jajgatott és siránkozott. - És ha ezzel végeztél, akkor menj vissza ahhoz a nőhöz, és tedd a dolgodat!

Terga vihogó hangokat hallott és hátrafordult. Néhány kicsi szellem guggolt ott, őt nézték. Elcsípte őket.

- Ó - kezdte Terga, és a tetőn látszott a szájából kifolyt nyálka. - Félelem, Halál és Őrültség, hárman annak a nőnek a kedvencei közül! Lustálkodunk, lustálkodunk?

A három démon bután nézett egymásra.

- Vissza a helyetekre! Menjetek utána!

Felriasztott galambokként rebbentek fel, és erőlködve emelkedtek egyre magasabbra.

Terga még mindig nem érzett elégedettséget. Szárnyaival pofon vágott néhány démont.

- Ti is! Valamennyien! Találjátok meg! Kínozzátok! Terrorizáljátok! Azt akarjátok, hogy Pusztító hasznavehetetlen naplopóknak nézzen titeket? Hozzátok helyre a baklövéseteket! Pusztítsátok el azt a nőt!

A levegő megtelt kiabálással és szárnycsapkodás zajával. Terga eltakarta a fejét, hogy megvédje magát a szárnyak hegyes karmaitól. Pillanatok múlva eltűntek. Terga lenézett az utcára - arra az útra, amelyen Potterék farmjára haladtak a rendőrségi autók.

- Őrmesterünk nem azt fogja találni, mint amire számított - dörmögte.

3

Már sötétedett, amikor a két rendőrségi autó surrogó kerekekkel végigment a Potterék házához vezető, sóderrel felszórt bekötőúton. A helyszínelő kocsi már ott állt, az ajtók nyitva maradtak, a megkülönböztető jelzés fényei villogtak. Fred és Cecilia a tágas verandán egymást szorosan átölelve várták a rendőröket. Erősek és edzettek voltak, de ez az este szemmel láthatóan megviselte őket.

Mulligan rátaposott a fékre, és látványosan, enyhén kifarolva állt meg a laza sóderen. Majd kiugrott az autóból, még éppen időben, hogy istenként jelenjen meg a porfelhőn keresztül, melyet felkavart. Leonard megvárta, amíg a porfelhő eloszlott, és csak azután szállt ki - nem akarta, hogy az ülések porosak legyenek, amikor majd visszaül az autóba.

Ben óvatosan állt meg az első autó mögött, és nyugodtan, hivatalos stílusban szállt ki. Fokozottan uralkodott magán, mert tisztában volt azzal, hogy az érzelmei borotvaélen táncolnak.

Mulligan már az egyik igazságügyi orvosszakértővel beszélgetett. A tényállásról kérdezősködött. Az orvos éppen akkor lépett ki a mező túlsó oldalán álló kis farmépületből. Ben látta, hogy még két elemlámpa fénye pásztázza a sötétséget. Ezt leszámítva teljes sötétség uralkodott.

- Meghalt - mondta az orvos. - Már legalább egy órája halott.

- Oké - vágta rá Mulligan nagy, ezüstszínű elemlámpájának kapcsolóját kattogtatva. - Menjünk!

A mező felé fordult, a vadon növő fű suhogva dőlt meg hosszú, erőteljes léptei alatt, gumibotja himbálódzott a derekán, csatja állandóan pocakjának ütődött. Leonard és Ben szorosan követte.

- Az a Roe nevű nő az - szólalt meg Mulligan. - Sally Roe. Tudsz róla valamit?

Leonard úgy érezte, hogy a kérdés felé irányult:

- Nagyon keveset, Harold.

- Azt hiszem, hogy egy különc volt. Valamiféle múltból megmaradt hippi, egy örök vesztes lehetett. Gyanítom, hogy ő végzett magával.

Ben az agyában kutatott, miközben a sötét farmépület felé haladtak. Sally Roe. Nem találkozott még ezzel a névvel.

- Ez az - állapította meg Mulligan. - Ott van a kecskék karámja. Egy kicsit szóródjatok szét, fiúk! Ne bújjatok mögém!

Kiértek a rétről, kereszteztek egy használaton kívüli, erősen gyomos utat, és a karámhoz értek. Az élemedett korú kerítés rozsdás drótból állt, amit hosszában kettéhasított telefonpóznákhoz szögeztek, és egy nyikorgó kapu lógott egy jó állapotban lévő meg egy kilazult sarokvason. A kaput még mindig nyitva hagyták, a kecskék valahol Potterék földjén kószáltak. Két orvostechnikus tartózkodott a karámon kívül, már eszközeiket csomagolták.

- A tietek - fordult feléjük az egyik.

Ben körülpillantott a karámban, lámpájával ide-oda világított, és figyelte, hogy talál-e valami szokatlan dolgot, mert egyetlen nyomot sem akart megzavarni. Szeme egy felborult takarmányos vödrön akadt meg, a fészer bejáratának közelében.

- Nézzétek csak! - hívta fel a figyelmüket lámpájával rávilágítva.

Mulligan rá se hederített. Keresztülcsörtetett a karámon, és berontott az időjárás viszontagságaitól megviselt, bádogtetős fészerbe, otthagyva nagy, trágyás lábnyomát a kiömlött takarmányban. Majd egy pillanatra megállt. Valamit talált. Leonard és Ben odament mögé, és benéztek az ajtón.

Ott volt. A halott nő. Ben nem látta az arcát, mert Mulligan az útjában állt. De azt megfigyelte, hogy fekete ruhát viselt, és a hátán feküdt a szalmában, törzse és végtagjai kicsavart helyzetben nyugodtak, olyan petyhüdten, mintha valaki kitömte és odavetette volna.

Ben körbevilágított a fészerben. A fénysugár egy skót kockás ingre vetődött, ami ott hevert a holttest mellett. Úgy tűnt, hogy Mulligan nem vette észre. Odanyúlt és felemelte. Véresnek látszott.

- Harold, ezt nézd meg!

Mulligan úgy fordult meg, mintha valami durva tréfát űztek volna vele.

- Cole! Eredj vissza Potterékhez, és hallgasd ki őket!

- Igen, megyek! De nézd csak meg ezt!

Mulligan nem megnézte, hanem megragadta.

- Gyerünk, menj oda hozzájuk! Nélküled is meg tudjuk ezt csinálni.

Leonard a nő arcára világított, és Ben most először vethetett rá egy pillantást. Fiatal volt és gyönyörű, de halott - erőszak áldozata lett. Arca kifejezéstelenné vált szeme szárazon meredt a semmibe, vállig érő fekete haja kusza árnyékként terült szét a szalmán.

Ben nem adott számot magának arról, hogy a nőt bámulja, amíg Mulligan rá nem ordított:

- Cole! Eleget láttál? Menj már!

Kilépett a fészerből, és sietve ment át a mezőn Potterék házához. Gondolatai száguldva jártak. Ez nagyobb ügy lesz, mint ahogyan azt gondolták. Ahogyan a holttest kinéz, a véres ing, a kidőlt takarmány, a nyilvánvaló erőszak...

Ez nem öngyilkosság volt!

A helyszínelők munkájuk végeztével éppen akkor hajtottak el.

Ben nyugalmat erőltetett magára, amint a terasz lépcsőjén felment. Potterék meghallották, hogy jön, és azonnal odamentek az ajtóhoz.

- Jó estét! A nevem Ben Cole.

Fred megszorította Ben kinyújtott kezét, és kutatóan nézett rá:

- Találkoztunk már ezelőtt?

- Nem, uram. Új ember vagyok Bacon's Cornerben. Mintegy négy hónapja vagyok itt.

- Hát akkor érezze otthon magát a városunkban! Általában nem ilyen izgalmas itt az élet.

- Ó, persze. Ha megengedik, szükségem lenne a vallomásukra.

Cecilia kinyitotta az ajtót:

- Kérem, fáradjon be... Ha jól emlékszem, Ben!

- Igen, asszonyom. Köszönöm.

Fred és Cecilia a díványra ült, Bennek pedig egy velük szemben elhelyezkedő széken kínáltak helyet. Ben elővette jegyzettömbjét.

- Hogy érzik magukat? - kérdezte.

- Tűrhetően - válaszolta Fred.

Cecilia csak a fejét rázta:

- Szegény Sally! - Újból könnyek gyűltek a szemébe. - Ez szörnyű! Rettenetes!

Ben nagyon gyengéden folytatta:

- Ha jól tudom, ön találta meg.

A nő bólintott.

- Megérintette vagy megmozdította-e őt, akár véletlenül is?

Cecilia ennek még a gondolatát is visszautasította:

- Nem, dehogy! Még csak a közelébe se mentem. Még az arcát se néztem meg.

- Hány óra lehetett akkor?

- Körülbelül hat.

Ben gyorsan leírta ezeket az adatokat.

- Kérem, mondjon el mindent, ami történt!

A nő beszélni kezdett a kiszabadult kecskékről, arról, hogy a nőstény megpróbálta őt felöklelni, majd megpróbált visszaemlékezni, hogyan próbálta bekényszeríteni a karámba a kecskét, amikor elbeszélését megszakítva kitört belőle erős meggyőződése:

- Azt hiszem, megölték őt!

Fred persze nagyon megdöbbent.

- Micsoda? Ezt meg honnan szedted?

Ben nem engedhette ki kezéből az irányítást:

- Nos, ezt majd ki fogjuk vizsgálni, ha eljön az ideje. De most azt kell elmondania, amit látott... csak azt, amit látott.

A nő engedelmeskedett, és amit előadott, az nem sokban tért el attól, amit Ben maga megfigyelt.

- Nem akartam őt így látni. Egyszerűen nem tudtam ott maradni.

- Rendben van. Meg tudná nekem mondani az áldozat teljes nevét?

- Sally Roe. Egy csendes nőnek ismertem meg - mondta Cecilia szomorú és töprengő arckifejezéssel. - Soha nem beszélt sokat, mindent magában tartott. Örültünk, hogy ő lett a bérlőnk. Tiszta volt, megbízható, soha nem akadt vele semmilyen problémánk. Nem értem, ki akarhatott neki ártani.

- Tehát senkire sem tudnak gondolni, aki neheztelt volna rá valamiért, vagy gyűlölte volna őt?

- Nem. Nagyon visszavonultan élt. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is társaságot vagy látogatókat fogadott volna.

- Eszükbe jut-e bármi más? Észleltek-e valami szokatlan dolgot?

- Látta a kidőlt takarmányt a földön?

- Igen, asszonyom.

- Valószínű, hogy valaki ráugrott, és elkapta őt.

- Hm. Valami más?

- Láttam egy hosszú kötelet a kezében. Talán a kecskéket akarta megkötni vele, nem tudom.

Ben leírta.

A teraszról hangos lépések zaja hallatszott. Mulligan őrmester érkezett meg. Belépett és levette a sapkáját.

- Nos, emberek, ez nem egy hétköznapi este. Ez egy igazi tragédia. Megszerezted a vallomásukat, Cole?

Ben felállt és jegyzeteibe nézett:

- Csak azt tudtam meg, hogy Mrs. Potter mit látott. Azt gondolom...

Mulligan kivette Ben kezéből a teleírt papírt és végigfutotta.

Ben befejezte gondolatát:

- Azt gondolom, ha átkutatjuk a házat, és átfésüljük az egész környéket, többet fogunk tudni.

Úgy tűnt, mintha Mulligan nem is hallotta volna.

- Hm. Rendben van, majd ezt is belediktálom a jelentésbe. - Zsebre vágta Ben jegyzeteit, és Potterékhez fordult: - Feltételezésem szerint valamilyen okból felakasztotta magát a fészer tetőgerendájára.

- Felakasztotta magát? - lepődött meg Cecilia.

- Nem találtak valami búcsúlevelet? Vagy valami ehhez hasonlót?

Cecilia még nem tért magához megdöbbenéséből:

- Nem, nem... én...

- Nos, akkor az éjjel megvizsgáljuk a helyszínt. Talán találunk valamit. - Ismét az ajtó felé fordult: - Cole, te menj haza! Te mára végeztél. Leonarddal átvizsgáljuk a terepet, és megvárjuk a halottkémet.

- Azt mondod, hogy ez öngyilkosság volt? - kérdezte Ben kilépve utána az ajtón.

- Előre megtervezte és végrehajtotta - magyarázta Mulligan.

- Nos, talán...

Mulligan ingerült lett ettől a választól:

- Mit akarsz mondani azzal, hogy "talán"?

- Nos, megfigyelhetted, hogy úgy nézett ki, mintha...

- Igen, én mindent láttam, de te nem.

- De Mrs. Potter igen. A holttest nem lógott, amikor megtalálta. A szalmában feküdt ugyanúgy, mint ahogyan mi láttuk.

Mulligan visszafordult a bérbe adott ház felé:

- Menj haza, Cole! Ne foglalkozz olyasmivel, ami nem a te dolgod!

Mulligan a mező felé vette az irányt, véget vetve a beszélgetésnek. Ben visszament az autójához, kinyitotta az ajtót, beült, és felnyitotta jegyzettömbjét. Kinyomta golyóstollának hegyét, és leírt néhány dolgot, amiket nem akart elfelejteni: "a véres skót kockás ing... a holttest helyzete erőszakra utal... a kidőlt takarmány... a kötél a kezében volt, nem a nyakán... az áldozat nem lógott...".

* * *

Claytonville-t elhagyva Sally lefordult a főútról egy nehezen észrevehető, fűvel benőtt útra, amelybe mély keréknyomok vésődtek, és kígyózva vezetett az erdő mélye felé. Fák és farönkök között kanyargott, alacsonyan nőtt faágak alatt kúszott el, helyenként fekete sárral teli gödrök tarkították az utat. Az öreg autó minden kátyúnál, keréknyomnál, hepehupánál és kanyarnál dülöngélt és himbálódzott. Ezt az utat - vagy az is lehet, hogy csak egy csapás volt - valaha feltehetően földmérők és felfedezők használták, de létezéséről most már csak gyerekek tudtak, akik erre szoktak biciklizni, és talán egy-két lovas. Remélte, hogy errefelé talál egy alkalmas helyet, ahol otthagyhatja a kocsit.

Végül eljutott egy helyre, ami úgy nézett ki, mint egy autóforduló vagy zsákutca. Valaha egy kis tisztás lehetett. Úgy tűnt, hogy a kerékpárosok még nem találták meg, és a sűrű csalit gyorsan visszafoglalta. Kemény mozdulattal elfordította a kormányt, és hagyta, hogy a kis teherautó utat törjön magának, átvergődve a csalitoson és letaposva a reflektor fényében előtte ágaskodó gyomokat.

Itt jó lesz! Kikapcsolta a világítást, és leállította a motort.

És csak ült ott, a kormányra könyökölve fogta a fejét. Egy percre meg kellett nyugodnia, hogy rendbe szedje gondolatait, felmérje helyzetét, és szétválassza a gondolatait az érzelmeitől. Egy percig mozdulatlan maradt, majd eltelt még egy perc, aztán még egy. Az egyetlen nesz, amit hallott, a saját lélegzete volt - minden egyes lélegzetet tudatosan vett -, és egy idő után felfigyelt a motor hűtésének egyre lassuló ketyegésére. Tudatára ébredt, hogy milyen mély csend, milyen sűrű sötétség uralkodik itt a fák között, és hogy mennyire magányosnak érzi magát. Egyedül volt a sötétben, és senki sem tudott róla.

Milyen költői - gondolta. - Mennyire illik a helyzetemhez.

De egy kérdést még meg kellett válaszolnia: És most mi lesz, Sally? Tovább csinálod, vagy feladod? Bármikor felhívhatod őket, vagy írhatsz nekik, tudathatod velük, hol vagy, hogy eljöhessenek és véget vethessenek ennek az egésznek. Legalább túl leszel rajta, és nem kell sokáig várnod a halálra.

Hosszú, fáradt lélegzetet vett, és hátradőlt a kormánykerékről. Micsoda gondolatok, Sally, micsoda gondolatok!

Nem - ismerte be végül magának -, nem, én akarok élni. Nem tudom, miért, de akarok. Nem tudom, mennyi ideig, de akarok. Pillanatnyilag ez minden, amit tudok.

Ez minden, amit tudok. De szeretnék többet tudni. Szeretném tudni, hogyan találtak meg... és miért akartak megölni.

* * *

Felkapcsolta a vezetőfülke világítását - csak egy rövid időre -, és belenyúlt dzsekijének zsebébe egy kis tárgyért. Egy rendkívül szép gyűrűt vett elő, amely valószínűleg tiszta aranyból készült. Alaposan szemügyre vette, újra meg újra megforgatta ujjai között, és megpróbálta kivenni, mi lehet az a furcsa alak rajta. Semmit sem mondott a számára, hiába próbálta megérteni, mit is jelenthet. Pillanatnyilag egy valamit tudott bizonyosan erről a gyűrűről: valahol már látta, és a lehető legrosszabb emlékei vannak vele kapcsolatban.

Lekapcsolta a világítást. Elég volt az üldögélésből! Visszacsúsztatta a gyűrűt a zsebébe, kihúzta a kulcsot az önindítóból, és kinyitotta az ajtót. Abban a mély csendben, ami körülvette, az ajtó száraz, recsegő hangja nem nyögésnek, hanem egyenesen sikoltásnak tűnt. Megrémült ettől a hangtól.

A belső világítás újból felgyulladt, de ki is hunyt, amint - amilyen halkan csak lehetett - becsukta az ajtót, ami még így is elég nagy dörrenéssel csapódott be. Ezzel eltűnt az egyetlen fény a sűrű, elhagyatott erdő közepén. Alig látott valamit, de elhatározta, hogy akkor is elhagyja ezt a helyet, ha tapogatnia kell maga előtt az utat. Indulnia kellett, hogy egy biztonságosabb helyre jusson. Átküzdötte magát a sűrű bozóton, amely beleakadt a lábába, összekarmolta tüskéivel, és ágai ostorként csaptak le rá a sötétségből. Valahol előtte ott bújt meg a régi földút, ahol a talaj valamivel simább és járhatóbb volt. Csak meg kellett találnia.

Egy kidőlt fa alól, egy sötét, korhadt odú mélyéről egy sárga szempár figyelte, és két karmos mancs görbült össze a gyűlölettől. A lény halk vihogást hallatott, amint ő ott botorkált.

Az egyik fa alacsony, lecsüngő ágán groteszk bagolyként egy másik szellem gubbasztott. Fekete szárnya hosszú, leomló függönyként lógott oldalán, feje úgy nézett ki, mintha egy ajtó kerek fogantyúja lenne vállai között. A sárga szemek követték Sally minden mozdulatát. Azért voltak itt, hogy végrehajtsák Terga akaratát. Remélték, hogy sikerül kibékíteniük Pusztítót.

Sally megtalálta a régi földutat. Érezte a szilárd, sima talajt a lába alatt, és valamivel több fényt látott maga előtt. Meggyorsította lépteit. Megint kislánynak kezdte érezni magát, aki fél a sötétben, fél a láthatatlan, rémisztő dolgoktól, és arra vágyakozott, hogy valami fény űzze el az összes kísértetet.

Két fekete árnyék lebegett közvetlenül a földút fölött, arra vártak, hogy elhaladjon alattuk. Enyhén sodródtak oda-vissza, kiterjesztett, sötét szárnyukon lebegtek. Hosszú, vékony lábuk és karjuk póklábként lógott le, melyeken a várakozás feszültségétől a hosszú, hegyes karmok begörbültek.

Sally megállt. Talán itt elkanyarodik az út? Gyerünk, kislány! Ne veszítsd el a fejed! Ez minden, amire szükséged van.

További három szellem vitorlázott le a fák között - Terga leggonoszabb szellemei közé tartoztak - mint három keselyű, amelyek lakomára gyülekeznek. Odaálltak mögé, nyáladzottak és éles hangon vihorásztak, egymást taszigálták, hogy minél közelebb lehessenek hozzá.

Sally úgy érezte, hogy baloldalt ismét megpillantotta az utat. Elindult arrafelé. Ez az! De a lába elgyengült. Szíve úgy vert bordái alatt, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Nem, nem akarom, már megint...

Régi barátai visszatértek.

Áthaladt a két démon alatt, melyek az út fölött lebegtek.

- Juhéjjj! - kiáltottak fel, kénnel borítva el őt.

A háta mögött lévő szellemek fekete szárnyukkal rácsaptak a lelkére.

Puff! Elesett, bele a porba, és fojtott hangon felkiáltott. Erőlködve próbált lábra állni, hogy továbbmehessen. Hol van az az út?

A szellemek rátelepedtek a hátára, és belemélyesztették karmaikat. Kezét szorosan rátapasztotta a szájára, hogy visszafojtsa kiáltását. Csendben akart maradni. Képtelen volt visszanyerni az egyensúlyát. Úgy érezte, mintha valami ott lenne mögötte. El innen! Még mindig nem tudott felállni.

A démonok újra meglökték és belerúgtak, élvezettel vihorásztak és visítoztak, majd elengedték.

Végre sikerült felállnia. Meglátta az utat, és futásnak eredt. Mindkét karját arca elé tartotta, hogy elhárítsa az ágakat, melyek nekicsapódtak és beleakadtak. A főút irányából meghallotta a forgalom zaját. Milyen messze lehet?

A sötét szellemek fecsegve és köpködve csapkodtak utána szárnyukkal. Csodálatos ez a kegyetlen játék!

De harcosok figyelték az eseményeket. Mélyen az erdő sűrűjében, a fák és a farönkök között és a sűrű bozótban mély aranyszínben izzó szemek figyelték mindezt, és erős karok fogták a kardok markolatát.

* * *

"A Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet"-nek működött egy imalánca. Ez egy nagyon egyszerű módszer, amelynek segítségével az imakéréseket telefonon eljuttatták az egész gyülekezethez. Minden résztvevő rendelkezett egy listával, amely tartalmazta az összes nevet és telefonszámot. Amikor valaki imatámogatást kért, felhívta a listán utána következő személyt, aki ezután szintén felhívta a következőt, és így tovább. Néhány órán belül a hét bármely napján az egész gyülekezet imádkozhatott ugyanazért a dologért.

Tom imakérésétől, a Ruthról és Josiah-ról szóló hírtől felizzottak a telefonvonalak, és minden egyes telefonhívás után egyre több szent kezdett el imádkozni. A lista élén Donna Hemphile neve szerepelt, aki vezető beosztásban dolgozott a Bergen Ajtógyárban. Utána következett a Waring család, majd Jessupék, akiket Lester Sutter és felesége, Dolly követett, azután a Farmer és a Ryan család, az özvegy Alice Buckmeier, majd a gyülekezet vezetősége: Jack Parmenter és Doug nevű fia, Bob Heely és Vic Savan. A kérés végigment az egész listán, míg végül valaki az utolsó számot is felhívta.

Ez persze elindította az imák áradatát, ugyanakkor telefonhívások özönét zúdította Tomra, mert mindenki többet akart megtudni. Legnagyobb sajnálatára semmi újat nem tudott mondani. És kellemetlen érzéseket váltott ki belőle, hogy a láncon végigfutó információk nagy része téves volt.

Megpróbálta felhívni a Gyermekvédelmi Minisztériumot, de már nem dolgozott senki.

Kereste Mrs. Bledsoe otthoni számát: nem szerepelt a telefonkönyvben.

Az állami ombudsman hivatalával is megpróbálkozott. Egy női hang azt javasolta neki, hogy hívja fel a Gyermekvédelmi Minisztériumot, vagy próbálja meg a Szociális és Egészségügyi Minisztériumot.

Felhívta a Szociális és Egészségügyi Minisztériumot, ahol azt mondták neki, hogy másnap reggel lépjen érintkezésbe a Gyermekvédelmi Minisztériummal. Nem tudták Irene Bledsoe számát, de egyébként sem áll jogukban megadni telefonszámokat.

A pásztor, Mark Howard és felesége, Cathy, nem tartózkodott a városban, de érkezésüket másnapra várták.

Ben Cole megígérte, hogy segít, és fel is hívta őt, de másnap reggelig semmit sem lehetett tenni.

Végül megpróbálta felhívni a szövetségi állam képviselőjét, de nem vették fel a telefont. Tom visszaejtette a helyére a kagylót, és kezébe temette az arcát. Érezte, tudta: abba kell hagynia, hogy megpihenjen és megnyugodjon. Ez az egész nem lehet annyira szörnyű, mint amilyennek látszik. Valahogyan, valamikor, valahol biztosan meg fogja találni a gyerekeit. Nem lehet ennyire bonyolult.

* * *

A kis ház csendje és üressége annyira szokatlanul hatott, szinte gúnyolódott vele. Most kellene betakargatnia éjszakára Ruthot és Josiah-t. De egyedül volt, és nagyon fáradtnak érezte magát.

- Úristen - imádkozott -, kérlek, védd meg a gyermekeimet! Hozd vissza őket hozzám! Kérlek, vess véget ennek az egész rémálomnak!

* * *

Szerda reggel a Bacon's Corner-i általános iskolában nyüzsögtek a démonok. Amikor Nathan és Armoth magasan az épület fölött elhúzott, érezték, érzékelték, sőt gyakran látták is őket. A démonok zúgtak és kavarogtak, ki-be járkáltak a téglából és betonból készült épületbe, amelyre a település lakói olyan büszkén gondoltak. A játszótér megtelt gyerekekkel, mintegy kétszázan lehettek. Szaladgáltak, játszottak és sivalkodtak, mielőtt becsöngettek volna az első órára. Hamarosan bemennek azokba az osztálytermekbe, ahol a szellemek olyan buzgón tevékenykednek - sokkal aktívabban, mint korábban bármikor.

A két harcos elhaladt az iskola fölött, még egy mérföldet repült, majd egy éles kanyart vett, és a föld felé fordulva úgy zuhant lefelé, mint két kődarab. A talaj közelében könnyedén visszafogták sebességüket, átsiklottak a mezők fölött, ahol zsenge kukorica nőtt. Elhagytak egy sóderrel felszórt bekötőutat, átrepültek egy öntözőberendezés vízpermetén, míg végül egy régi baromfiólhoz értek az iskola mellett elhelyezkedő farmon.

Szárnyuk összecsukódott, majd áthatoltak a baromfiól öreg tetőzetén. Odabent nyolcszáz leghorn tyúk kotkodácsoló kórusa fogadta őket. Csipegették a takarmányt vagy tojtak, és nem vettek tudomást a jelenlétükről.

A hosszú ház egyik vége felé siettek, lebegő fehér tollakon és finom, barna poron át. Csirkék, csirkék mindenütt.

Tal az egyik ablaknál állt, és az iskola felé nézett.

- Szeretném tudni, miért választottad ezt a helyet - mondta Armoth csípősen.

- A remek kilátás miatt - felelte Tal. Majd újból az iskola felé fordult: - Éppen egy jól megalapozott, fondorlatos tervet hajtanak végre odaát.

- A szentek most adják hírül egymásnak, ami Tom gyermekeivel történt. És imádkoznak - jelentette Nathan.

- Az Úr már válaszol is, úgyhogy jelenleg megfelelő védelem alatt állunk. De az igazi támadás csak ezután jön, ma reggel. Állítsatok őrséget Tom mellé! Elég kemény lesz ez a számára. Nem akarom, hogy további zaklatás érje, amíg ilyen levert hangulatban van.

- Rendben.

- Hol van most Sally?

- Eljutott Claytonville-be, és ott kibérelt egy motelszobát. Chimon és Scion vigyáz rá, de Terga szellemei kínozzák őt, abban a reményben, hogy visszanyerik Pusztító kegyét.

Tal felháborodott:

- Miféle szellemek?

Armoth sorolni kezdte:

- Félelem, Halál, Őrültség. Ők és még néhányan gyötörték Sallyt éjszaka, ma is követték, és megpróbálták összetörni a lelkét.

- Mi a helyzet Kétségbeeséssel?

- Terga elküldte Strongmanhez, hogy tudósítsa őt a dolgok állásáról.

Talt ez mulattatta:

- Milyen merész dolog! - Újból az iskola felé nézett. - Azt akarom, hogy Signa és Mota tisztítson meg egy kis ösvényt, amelyen bejárhatunk az iskolába! Fedezzenek minket, tereljék el a figyelmüket! Többször be kell majd mennünk anélkül, hogy ezt a démonok észrevennék. Ami Cree-t és Sit illeti, nekik ugyanezt kell tenniük az Omegánál, ami azt jelenti, hogy meg kell kétszerezniük a harcosok létszámát, hogy Sally bejusson, és élve ki is tudjon jönni.

Armoth egy mély, hosszú lélegzetet vett.

- Kapitány, ez egy kényes ügy.

- És minden egyes megmozdulásunkkal csak egyre kényesebb lesz. És mi a helyzet a szobával Fairwoodban, a Schrader Motelben?

- Őrködnek ott harcosaink, akik vigyáznak, hogy ne adják ki senkinek. És a gyűrű régi rejtekhelye még érintetlen - jelentette Nathan.

Tal egy pillanatra elgondolkodott.

- Tehát azok a frontok védelem alatt állnak. Most csak annyit tehetünk, hogy folytatjuk a játszmát, és egyszerre csak egy, gondosan megfontolt lépést teszünk. - Elmosolyodott. - Azt hiszem, hogy Strongman most már bármelyik pillanatban megtudhatja a nagy hírt Kétségbeeséstől.

- És ki van ott közülünk?

- Guilo.

Nathan és Armoth bólintott. Ez nem lepte meg őket.

4

Guilo gyakran megjegyezte: úgy tűnik, hogy a legsötétebb, legrémületesebb gonosz szellemek a legszebb helyekre szeretik befészkelni magukat - és ez most is így történt. Körülötte hóborította, festői szépségű hegyek ormai tornyosultak. A tiszta, hajnali levegőben még a távolabbi hegyoldalak részletei is élesen kirajzolódtak. Állhatatos, de gyenge szél fújdogált a mélykék ég alatt. Karcsú örökzöldek egész hadseregei álltak őrt minden domboldalon, és kristálytiszta patakok csörgedeztek, csobogtak és zuhogtak le a hófehér csúcsokról. A hegyek alatt Summit kis városa pihent békésen a zöld, vadvirágos völgyben, és nyugalmas, szinte tapintható csend vette körül.

A gondolattól elfüttyentette magát: azok a kis emberek ott lenn, akiket körülvesz mindez a sok szépség, semmit sem érzékelhetnek az őket körülvevő rémületes dolgokból, abból a fenyegető viharból, amely el akarja nyelni őket, nem láthatják a terjedő, gonosz sötétséget, amely először megvakítja, majd fölemészti az embert.

Rajta kívül még vagy tucatnyi harcos rejtőzködött ott, szorosan hozzásimultak a fenyőkhöz, és semmit sem mutattak dicsőségük fényéből. Guilo nem akarta, hogy a gonosz hatalmasságok észrevegyék azt, amit csak szellemi lények láthatnak: az ő jelenlétüket. Démonok felhője nyüzsgött és kavargott füstfekete forgószélként a hegyoldalon, alig egy mérföldnyire a várostól. Az őrségként kiküldött légörvény alatt a fák között, szinte észrevehetetlenül, egy furcsa hegyi falu lapult: díszes épületek, minden igényt kielégítő sétányok, elbűvölő kis ösvények és pompás kertek festői együttese. Az egész hely hívogató látványt nyújtott, az elfogadás, a mindent körülölelő békesség, a gyönyörűség és a testvériség érzését árasztotta magából.

Ez jelentette Strongman otthonát, előretolt helyőrségét, egy örökösen terjeszkedni akaró gonoszság középpontját. A fekete szellemek vakmerően viselkedtek, és nagy hangon lármáztak: az emberi lelkek fölött aratott győzelmek állandóan növekvő számát ünnepelték féktelen tivornyában.

Guilo csendben állt, és mozdulataikat figyelte. Erejüket és létszámukat próbálta felmérni. Igazán kellemes volt látni kakaskodásukat: ilyen helyzetben mindig könnyebb meglepni a démonokat. De már nem sokáig lesznek ilyen magabiztosak. Guilo harcosaival együtt látta, hogy nem sokkal azelőtt egy kis szellem, egy kis követ érkezett nyöszörögve egy jelentéktelen kis mezővárosból, és az a hír, amit ez a szellem hozott, kétségkívül meg fogja változtatni a dolgok állását a bájosnak látszó falu körül. Egy idő előtti támadás nehéz helyzetbe hozhatná őket. Ez most egy igazi rémálom lenne.

Kiáltás és jajgatás hangja szűrődött át halkan a forgószélen. A démonok sorai kezdtek összepréselődni, egyre szorosabbra húzódtak, összetódultak, a felhő még sötétebb és sűrűbb lett.

- Ó... - szólalt meg Guilo. - Úgy tűnik, Strongman megtudta a hírt.

* * *

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Kétségbeesés formátlan kis teste minden irányban megfeszült, meggörbült és megduzzadt, amint átrepült az alpesi házon. Úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete szappanbuborék, amelyet éppen most fújtak fel. Majd leesett a padlóra, hangosan nyöszörgött, fekete teste ernyedten terült el, mint egy zokogó, remegő állat. Körülötte ott álltak a démoni fejedelmek és tábornokok, tehetetlen dühükben remegtek, nyáladzottak, ordítva átkozódtak, és sárga, kénes párát eregettek, amely úgy terjengett, mint a sűrű szivarfüst. Az alpesi stílusú ház nehéz, bűzös köddel telt meg, amely szinte eltakarta homályos alakjukat.

Ők sem örültek a hírnek, amit hozott.

A nappali szoba falánál Strongman meresztette szemét a szánalmas kis démonra. Hatalmas, sárga macskaszeme majd kiesett a helyéről, orrlyukai lángokat lövelltek, és örvénylő felhőkben áradt belőle a kén. Az óriási, idétlen kinézetű szellem éppen azt próbálta eldönteni, hogy jobban érzi-e már magát, vagy még egyszer hajítsa át Kétségbeesést a szobán.

A fejedelmek és a tábornokok - majdnem százan voltak - karjukkal hadonászva egymás felé fordultak, fekete szárnyaikkal csapdosták egymás arcát, kiabáltak és sziszegtek. Egyesek magyarázatot követeltek, mások bűnbakot kerestek, néhányan tudni akarták, mit lehet tenni ebben a helyzetben, némelyek pedig csak álltak ott átkozódva.

Strongman szárnya és kinyújtott karja teljesen betöltötte a szoba egyik oldalát.

- Csönd legyen!

Csönd lett.

Egy hatalmas lépést tett a szoba közepe felé, mire minden démon egy lépést hátrált, valamennyien meghajoltak és összecsukták szárnyukat. Továbbment, és a szoba visszhangzott lépteinek zajától.

Majd megszólította a padlón heverő kis rongydarabot.

- Van még valami jelentenivalód?

- Nincs, Baálom.

- Voltak más veszteségek is?

- Nem, Baálom.

- Más baklövések?

- Nem, Baálom.

A démoni úr egy pillanatra elgondolkodott, majd ágyúgolyóként robbant ki a parancs résnyire nyitott szájából:

- Akkor takarodj innen!

Strongman lélegzetének ereje untig elég volt ahhoz, hogy Kétségbeesés elinduljon. Mielőtt kinyithatta volna szárnyait, kirepült a házból, és magasra emelkedett a levegőben.

Strongman némán visszaballagott a szoba végébe, és mogorván leült trónjára - a kandalló közepébe. A démoni előkelőségek mindkét oldalon rendezték soraikat, és kihúzták magukat a fal mellett. A szoba rendje helyreállt, megtelt sötétséggel, árnyékkal, sárga köddel és halotti bűzzel.

- Él - tűnődött keserűen. - Azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, alaposan átgondoltuk a dolgot, erre most újból itt van. Meg akartuk ölni, de életben van... és az ő védelmük alatt.

A fejedelmek szoborként álltak, csendben várták további szavait.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A démoni előkelőségeknek újból rendezniük kellett soraikat.

- Törött Nyírfa - folytatta a tűnődést. - Milyen nagyszerű emberek, rendíthetetlenek és egyenes jelleműek. Mennyire készek gyilkolni. És milyen... ESETLENEK! - Füstölgött, hatalmas ujjaival dobolt, és a semmibe meredt. - Ezek az emberek... akik a mi urunkat imádják, olyan csodálatosan gonoszak, de néha... néha megbotlanak előttünk. Megfeledkeznek a körmönfontságról, az elővigyázatról. Úgyhogy elkövettünk egy csúnya baklövést, egy megbízhatatlan kis lélek kisiklott a markunkból, és most sokkal nagyobb fenyegetést jelent a számunkra, mint valaha!

Az egyik fejedelem előrelépett és meghajolt.

- Fontolgatja-e az én uram a Terv elvetését?

Strongman kiegyenesedett, és ökle mennydörögve csapott le a kandalló köveire.

- NEM!

A fejedelem - társai vádló tekintetének súlya alatt - visszalépett a sorba.

- Nem - dörmögte Strongman -, ezt a Tervet nem adom fel. Túl nagy a tét. Már túl sok dolgot megalapoztunk és előkészítettünk. Túl sok mindent megnyertünk már ahhoz, hogy megengedjük, hogy egy kis nő, egy szánalmas kis lélek mindent elrontson!

Az utálatos szellem megpróbált lazítani, fejét nekitámasztotta a falnak, és borostyánszerű nyelvét kidugdosta a szájából.

- Ez a város olyan tökéletesnek látszott - tűnődött. - Isten szentjei közül olyan kevesen éltek itt, ráadásul nem értek el semmit... a mi embereink pedig... ó, erősek voltak, nagyszámúak... és úttörő munkát végeztek! Olyan keményen megdolgoztunk azért, hogy megvethessük a lábunkat ebben a városban. Ah... ki tudja, mennyi ideig tartott... ?

- Huszonhárom évig, Baál - válaszolt a költői kérdésre egyik jól értesült szárnysegédje.

Strongman rámeredt.

- Köszönöm. Magam is tudom.

A szárnysegéd meghajolt és visszalépett.

Strongman folytatta elmélkedését:

- És azok a jelentéktelen kis szentek a városban... ismeretlenek, olyan távol esnek minden segítségtől, távol a fő erőktől, egyedül egy dimbes-dombos vidék közepén... ismeretlenül. Ez a hely tökéletesnek bizonyult a folyamat elindítására. - Állatias arca feszültté és keserűvé vált. - Mindaddig, amíg el nem kezdtek imádkozni. Amíg ki nem léptek kényelmes semmittevésükből, és nem kezdtek el sírni Isten előtt. Amíg nem kezdték visszaszerezni az erőt, a... - Strongman becsukta a száját.

- A Kereszt erejét? - szólt közbe a hadsegéd.

- JAAAAAA! - Strongman kardja átszelte a levegőt és csak centiméterekkel tévesztette el a szárnysegédet. Nem számít. Néhány fejedelem megragadta ezt a csúnya beszédű vazallust, és kitette a szűrét.

Strongman tompa puffanással visszatelepedett a kandallóba, és félelmetes hangján megszólalt:

- Pusztító!

A fejedelmek a szoba másik vége felé fordultak. Halk moraj futott végig soraikon. Némelyek hátrább húzódtak.

Egy árnyék, egy sziluett lépett előre. Magas volt, hullámos szárnyai lepelként takarták el. Olyan simán, olyan nesztelenül mozgott, hogy úgy tűnt, mintha lebegne. A többi démon nem merte megérinteni. Néhányan enyhén meg is hajoltak.

Végigment a szobán, és megállt Strongman előtt, fejét tisztelettudóan meghajtotta. Mindez teljes csendben történt.

Strongman egy pillanatig figyelmesen nézte ezt a sötét, néma alakot.

- Feltűnően csendben maradtál az egész vita alatt.

A lény felemelte a fejét, és szűkre vont, számítgató szemekkel nézett urára. Arca nem tűnt igazán csúnyának, majdnem emberinek látszott, de gonoszság és gyűlölet sütött róla.

- Szólj, Baálom - szólalt meg -, és én válaszolni fogok.

Strongman szeme is összeszűkült.

- A kegyenceid kudarcot vallottak, Pusztító. Az a nő életben van és szabad. Mit mondasz erre?

Pusztító arca kőkemény volt, gerince pedig szálegyenes.

- Még mindig az enyém?

Egy furcsa, éles felhang érződött Strongman hangjában.

- Megérdemled őt, Pusztító?

Úgy tűnt, hogy Pusztító nem méltányolta ezt a kérdést. Strongman világosan és fenyegetően beszélt:

- Azt akarom, hogy távolítsd el úgy, hogy soha többé ne tudjon ismét megjelenni. Meg tudod ezt tenni? - kérdezte, és némi halvány kétség bujkált a hanghordozásában.

A szellem egy pillanatig mozdulatlan maradt.

KARDSUHOGÁS! Vörös villanás! Egy kard szelte át sziszegve a levegőt, és izzó szeletekre vágta a teret. Fekete szárnyak töltötték be füstként a szobát, és forogtak mennydörögve. A fejedelmek nekiestek a falnak. Strongman meghátrált.

A lény újból mozdulatlanul állt, szemei izzottak a haragtól, fekete szárnyai lassan összecsukódtak, határozottan tartotta a vörösen izzó kardot.

Mély, fenyegető hangon szólalt meg:

- Adj nekem néhány igazi harcost, ne Tergát és kontárait, Bacon's Corner szűkölő kis démonait! Rendeld a parancsnokságom alá a legjobbjaidat, engedd meg, hogy hatalommal ruházzuk fel a Törött Nyírfát, és majd meglátod, mire képes a te szolgád!

Strongman egy pillanatig figyelmesen nézte Pusztító arcát, majd a mosoly leghalványabb nyoma nélkül megkérdezte:

- Mi a helyzet azokkal a szóbeszédekkel, amiket hallok?

Pusztító gúnyosan felnevetett.

- Ezek csak pletykák, amiket félelmükben meglapuló szellemek terjesztenek! Ha ez a Tal az ellenfelünk, akkor csak még izgalmasabb a kihívás.

- De ő hatalmas.

Pusztító visszavágott:

- Inkább ügyes. Ereje nem a kardjában van, hanem Isten szentjeiben. A sorállomány legendát csinált ashtoni győzelméből, amit fölöttünk aratott, de ők túlságosan tisztelik őt. A szentek imái győztek le minket, nem a Seregek fortélyos Kapitánya. - Pusztító lassan lengette kardját, és a borotvaéles penge nyomán kirajzolódó izzó fantomképeket, délibáb-kardokat bámulta. - És ez történt most is, ebben a jelentéktelen kis kudarcban. De most én kerültem előnyös helyzetbe, Baál: megízleltem az ellenség fortélyait, kipróbáltam az erejét, és ismerem erejének forrását.

Strongman kételkedett.

- És hogyan akarod meghiúsítani a terveit, holott egyszer már nem sikerült?

- A szenteket fogom először elintézni. Már éppen elég dolog van Bacon's Cornerben, amivel megzavarhatom és megoszthatom őket. Azzal lesznek elfoglalva, hogy egymást bírálgassák és kínozzák, és nem fognak tudni imádkozni. - Magasan feltartotta kardját, amelynek vörös izzása bevilágította a szobát, és sárga szemének karmazsinszínű mintázata visszatükrözte ezt az izzást. - Megfosztom Talt az erejétől!

Strongmanre ez nagy hatást gyakorolt, legalábbis egy pillanatra.

- Alád rendelem a legjobbjaimat, hogy kísérjenek el téged. Törött Nyírfa időnként ügyetlen, de nagyon hűséges hozzánk. Használjátok fel őket tetszés szerint! Most pedig menjetek!

* * *

Ben kis íróasztalánál ült a rendőrség épületének bejáratánál lévő irodában, és némi adminisztrációs feladatot próbált elintézni, mielőtt kiment volna járőrözni. Kedves kis irodának tartotta: két kis íróasztal, egy másológép, néhány színes, forgalombiztonsági témát ábrázoló poszter és egy alacsony, fából készült válaszfal kapott helyet benne. A reggeli nap most éppen besütött a nagy ablakokon keresztül, és felmelegítette a szobát. Más körülmények között mindig szeretett itt dolgozni.

De Ben egyáltalán nem vidáman kezdte a napot ma reggel, és gondolatai messze jártak a papírmunkától. Látta Mulligan végső jelentését az úgynevezett öngyilkosságról, és elfogadhatatlannak tartotta. A holttestről készített felvételek és a környezet állapota egyszerűen nem egyezett azzal, ahogyan ő ezekre emlékezett, bár kissé elbizonytalanodott egy-egy részletet illetően. Váratlanul lett egy kötél a nő nyakán, pedig előző este semmiféle kötelet nem látott rajta, és Mrs. Potter is azt mondta, hogy a kötél a nő kezében volt. A kiborult takarmány titokzatos módon eltűnt, és a holttest körül lévő szalma rendezett benyomást keltett, nem volt összetúrva, szétrugdosva, mint amilyen állapotban előző este látta.

Bennek nem tetszett a gondolat, de nyilvánvaló volt, hogy a helyszínt - és a róla készült felvételeket - "sterilizálták". Mintha Mulligan és Leonard eltüntette volna a bizonyítékokat a felvételek elkészítése és a jelentés megírása előtt.

És mintha ez még nem volna elég, Mulligan újságírók füle hallatára kigúnyolta és vádolta Tom Harrist. És egyáltalán, mit keres a sajtó a rendőrségen? Egy egész csomó dolog tűnt most gyanúsnak Ben szemében.

A Hampton Megye Csillaga ott hevert íróasztalának sarkán. Az egész újságot végig kellett olvasnia, mire talált egy rövid hírt a Potter-farmon történt halálesetről - éppen csak említést tettek az ügyről. A cikk inkább arra szolgált, hogy egy üres helyet betöltsön, mint hogy valós hírekkel szolgáljon. Mintha a riporter valahol elejtette volna a tényeket, aztán meg is feledkezett volna róluk... vagy tudatosan hagyta ott azokat. Az egész dolognak nagyon rossz íze volt, annyira rossz, hogy Bennek felkavarodott tőle a gyomra.

El kell mennem innen, ki kell mennem járőrözni! Nem akarok beszélni Mulligannel, látni se akarom!

De Mulligant nem lehetett könnyen figyelmen kívül hagyni - és neki ez tetszett. Bejött az utcai irodába, hangosan böfögött, és úgy ült le a másik íróasztal mögött a szoba túlsó oldalán, mintha egy egész szállítmány gabona landolt volna egy rakparton. A vizsgálat eredményéről szóló jelentést tartotta a kezében, és még egyszer átfutotta.

- Rendben van. - Mély, idegölő hangon beszélt. - Így jó.

- Vannak közeli hozzátartozói, akiket értesíthetnénk? - kérdezte Ben.

Mulligan elővett egy világosbarna borítékot az egyik fiókból.

- Nincsenek. Roe egy senki volt, egy magányos farkas. - A jelentést a hozzá tartozó vázlatokkal és fényképekkel együtt belecsúsztatta a borítékba és leragasztotta. - Végzett magával, és kiszállt a buliból, most meg nekünk kell őt csendben eltemetnünk, és lezárnunk az ügyeit.

- Feltételezem, hogy a halottkém megállapítása nem fog szerepelni a jelentésedben.

Ben tudta, hogy túllőtt a célon. Mulligan kezdett felpaprikázódni.

- Már hogyne szerepelne. Mit jelentsen ez?

Ben megpróbált visszakozni, de válaszolnia kellett Mulligan kérdésére:

- Nos... minden tiszteletem ellenére úgy gondolom... a halottkém találhatott volna olyan bizonyítékokat, amelyek alapján a halálnak valami más okát nevezi meg.

Mulligannek erre már nem volt ideje.

- Figyelj ide, Cole, ha neked nem elég az, hogy egy egyszerű, jól dolgozó, jó szimatú zsaru vagy... ha úgy érzed, hogy felelősségteljesebb beosztásban is tudnál dolgozni... biztos, hogy tudok neked találni valami fontosabb munkakört, amire valóban büszke lehetsz. Szükség lenne itt némi takarításra, és tudom, hogy alapos munkát végeznél, minden sarkot kisöpörnél, és minden pókhálót leszednél, így van?

Ben tudta, hogy mereven bámul Mulliganre, de kísérletet sem tett arra, hogy arckifejezésén enyhítsen.

- Nagyon alapos munkát tudnék végezni, ha ellenőrizhetném a tegnap esti nyomozás pontosságát.

Mulligan kirántotta az irattartó fiókját, és beledobta a borítékot.

- Te csak foglalkozz a saját munkáddal, Cole! Nem azért fizetlek, hogy a lelkiismeretem legyél.

5

Lucy Brandon, a postamester, képtelen volt figyelmét a munkájára összpontosítani. Debbie, a postai alkalmazott, már háromszor is kérdezett tőle valamit - a kettes számú járat sofőrjéről, azután a sérült csomagolású küldeményekről és... a harmadik kérdésre nem emlékezett. Egyikre sem tudott válaszolni, nem jutott az eszébe egyetlen információ sem, egyszerűen nem bírt gondolkodni.

- Hé - szólította meg végül Debbie -, jól vagy?

Lucy levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. Általában erősnek tűnt, sőt kissé keménynek. Karcsú, barna hajú nő volt, a harmincas éveinek a végén járt, és az életnek már sok próbáját átélte: nyomor, szüleinek korai halála, vad és lázadó fiatalkor, egy rossz házasság, talpra állás egy keserű válás után, egyedül nevelni kislányát - egyszóval kemény helyzetek és ballépések sorozata halmozódott már a háta mögött. Így általában jól megbirkózott a nehézségekkel. A legtöbb probléma nem tudta kihozni őt a sodrából - mindaddig, amíg az a családját nem érintette.

Körülnézett a kicsiny postahivatalban. Szerencsére éppen nyugalom volt. A déli csúcsforgalom csak órák múlva kezdődik, már mindegyik járat sofőrje elindult, az elintéznivalók pedig egyre magasabbra halmozódtak íróasztalán, de reménytelennek látta, hogy utolérje magát.

Úgy döntött, hogy legalább erre az utolsó kérdésre válaszol:

- Nem, nem igazán.

Debbie fiatal volt, csinos és együtt érző. Lehet, hogy még nem élt annyi ideig, hogy ki tudott volna fejleszteni maga körül egy kemény védőburkot. Gyengéden megérintette Lucy vállát.

- Tehetek érted valamit?

- Hát... - Lucy ránézett a faliórára. - Néhány perc múlva találkozóm lenne valakivel. Mit gondolsz, álljátok majd a rohamot Timmel, amíg visszajövök?

- Hát persze.

Egy visszatükrözött napsugár táncolt a falon. Egy sötétkék autó állt meg odakint.

- Ó, itt is van a sofőröm.

- Menj csak! Ne aggódj miattunk!

* * *

Az autót Claire vezette, akit nemcsak Lucy, hanem sok más ember is csodálatos barátjának és tanácsadójának tartott, akik ebben a városban járták az élet útjait. Elragadóan szép volt, szőke haját fésűkkel és csatokkal díszítette, amelyek csillogtak és ragyogtak. Blúza és hosszú szoknyája - mindkettő gyönyörű szövésű, természetes anyagból készült - királyi palástként omlott le. Lucy szemében Claire igazi királynőként jelent meg. Ő és mérnök barátja, John, tökéletes párt alkottak, állandóan növekvő önmegvalósításban és harmóniában éltek, és maradandó példává váltak minden barátjuk előtt.

Amikor Lucy beült az autóba, Claire áthajolt hozzá és megölelte.

- Hogy vagy, Lucy?

- Ó... kibírom - válaszolta, miközben a biztonsági öv után nyúlt.

Claire kihajtott a postahivatal parkolójából, és a főutca felé fordult.

- És hogy van Amber? - kérdezte.

- Ő jól van. Nem mondtam meg neki, hogy ma megyünk érte. Nem akartam megijeszteni, mielőtt feltétlenül szükséges lenne.

- Remek, remek.

- Hétfőn visszaviszem a régi általános iskolájába, és majd meglátom, tudja-e ott folytatni a tanulmányait. Miss Brewer szerint nem jelent majd neki túl nagy nehézséget a többiekhez való felzárkózás és a tanév elvégzése.

- Nem, Ambernek ez nem okozhat gondot. És egyébként is már nagyon közeledik a tanév vége.

Átmentek a városon, majd befordultak a 187. utcába, amit általában Tavacska útnak szoktak nevezni, mert mintegy két mérföldnyire nyugat felé egy nagy és népszerű, buzogánnyal benőtt tó mellett vezetett el. Az utcanévtábla mellett egy másik tábla mutatta az irányt a Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet és a Jó Pásztor Általános Iskola felé.

- Azt hiszem, John és Paula ott lesz - mondta Claire. - Remélem, hogy ez nem fog téged zavarni.

- Nem hiszem. Még nem is találkoztam velük.

- Csodálatos emberek, majd megismered őket. Boldog vagyok, hogy együttműködhetem velük ebben az ügyben. A riporterek nem mindig olyan udvariasak, mint ők.

Lucy egy pillanatra elcsendesedett, a farmok földjét és a kis erdőket nézte, amelyek mellett elhaladtak, majd megszólalt:

- Miért kell a sajtót bevonni a dologba?

- Nagyon egyszerű okból. Egy ilyen ügyben a közvélemény nagyon sokat számít. Tulajdonképpen a közgondolkodás hozza létre azokat a törvényeket, amelyek szerint valamennyiünknek élnünk kell. Tudod, harcunkat két szinten vívjuk: a bíróságokon és a nyilvánosság előtt. Sok ügyet azért nyerünk meg ma, mert a közvéleményt évekkel ezelőtt átformáltuk. Amit ma teszünk a közvélemény formálásáért, annak pozitív hatása lesz a jövőben felmerülő bírósági ügyek kimenetelére nézve. Ez egy folyamat.

- De nem tudom, Amber hogy fogja ezt elviselni.

Claire magabiztosan mosolygott.

- Ó, Amber egy erős kis katona. El fogja tudni viselni. Nagy hatást gyakorolt rám, ahogyan beszélt, amikor mindent elmondott munkatársaink egész gárdája - dr. Mandanhi és Mrs. Bledsoe - előtt.

- Amber? Talán Amethystet akartál mondani? - helyesbített Lucy keserű hangon.

Claire elmosolyodott és bólintott.

- Igen, igazad van. De ez nem számít. Ő valójában még mindig Amber. Amethyst Amber jó barátja, mivel ő viseli annak a terhét, ami történt, és olyan szabadon beszél, ahogyan Amber saját magától soha nem lenne képes.

Lucy idegesen elmosolyodott.

- De tudod... azt hiszem, én nem szeretem Amethystet.

Claire felnevetett.

Lucy is nevetett, remélve, hogy ezt a kijelentését Claire nem veszi olyan komolyan, mint ahogyan ő gondolta.

- Úgy értem... Amethyst olyan szemtelen és tiszteletlen... És azt látom, Amber sok mindent úgy próbál megúszni, hogy Amethystet hibáztatja érte.

- Ennek természetesen véget kell vetned.

- De tudod, miért aggódom? Azt hiszem, Amberben megbízhatnék, és elmondhatnám neki az igazságot... és tudom, hogy mit gondolna, mit érezne. De nem tudom, mit gondoljak Amethystről. Soha nem lehet kiszámítani előre, mit fog mondani. - Lucy megrázta a fejét, mintha éppen egy ilyen beszélgetést folytatott volna. - Szükségem lenne egy lószerszámra ehhez a kis flótáshoz!

Claire újból csak nevetett.

- Ne aggódj Amethyst miatt! A belső vezetők mindig megbízhatóak, és Ambernek segítségre és társaságra lesz szüksége az előtte álló dolgokban.

- Ezzel egyetértek.

De Lucy nem érezte jobban magát, és ezt Claire észrevette.

- Van még valami más is? - kérdezte.

- Ha már Amethystről beszélünk...

- Igen?

- Láttad a másik cikket is az újságban, Sally Roe-ról?

Claire tudott a dologról.

- Lucy, ez igazán nem a te problémád. Erre még csak gondolnod se lenne szabad!

Lucy már majdnem sírt.

- De hogyan tudom ezt megtenni?

Claire vezetés közben néhányszor lopva Lucyre nézett.

- Figyelj rám! Amber nem okolható. Néhány barátommal ellenőriztettem a nőt abban a pillanatban, amikor elmondtad nekem, mi történt a postán. Annak alapján, amit hallottam, Sally Roe egy teljesen összezavarodott személyiség volt. Gyötörte őt az önbizalom hiánya és a bűntudat, és soha nem tudott ebből kitörni... A karmája kész káosz volt! Ambernek semmi köze sincs az öngyilkosságához. Mindenképpen megtette volna.

Lucy megrázta a fejét, és kibámult az ablakon.

- De ha ott lehettél volna... ha láthattad volna annak a nőnek az arcát, amikor... amikor Amethyst éppen kínozta őt. És én nem tudtam ezt megakadályozni. Amber nem tudná ezt egy vállrándítással elintézni.

Claire megveregette Lucy kezét.

- Felejtsd el! Sally Roe meghalt, a sorsát nem kerülhette el, akármi is legyen az. Neked is megvan a saját utad és Ambernek is. Erre kell gondolnod.

Lucy végül bólintott. Közeledtek a keresztény iskolához, és egyre idegesebb lett.

- Remélem, jó vége lesz ennek az egésznek! Remélem, tudjuk, mit csinálunk!

Claire határozottan válaszolt:

- Úgy érzem, ezt meg kell tennünk. A vallásos bigottság valamennyiünk közös ellensége. Azt gondolom, ha nem tennénk semmit, azzal megtagadnánk a saját felelősségünket.

Nem maradt idő további szavakra. Claire fékezett, és kitette az irányjelzőt. Baloldalt ott állt a Jó Pásztor Közösségi Templom, egy egyszerű, nyeregtetős téglaépület, hagyományos boltíves ablakokkal és egy harangtoronnyal. Bacon's Corner környékének ez a jellegzetes épülete az évek során több különféle gyülekezetnek adott otthont. Ezek között akadt olyan, amelyik elhalt, olyan is, amelyik elköltözött, és újabb csoportok foglalták el a helyét, de maga az épület már közel egy évszázada állt mint a legyőzhetetlen kereszténység rendíthetetlen emlékműve. Úgy tűnt, hogy ez az utolsó közösség a kitartás új rekordját állítja fel: már majdnem tizenöt éve használták a templomot, és a jelenlegi pásztor már legalább nyolc éve szolgált ezen a helyen.

Claire behajtott a templom és a Jó Pásztor Általános Iskola közötti parkolóba. Az utóbbi egy egyszerű, hullámlemezzel fedett épület volt, amelyet oszlopok és pillérek tartottak. Jelenleg négy jármű parkolt ott. Kettő az iskola személyzetéé lehetett; a kombi John Ziegler és Paula, a fotóriporter kocsija, a nagy, fehér mikrobuszon pedig félreérthetetlenül ott állt: KBZT Hetes Csatorna Hírszolgálat.

- Televíziósok? - kérdezte Lucy meglepetten.

- Így van - válaszolt Claire. - Nem beszéltem neked erről. A Hetes Csatorna munkatársai úgy gondolták, hogy ebből egy jó sztorit lehet csinálni.

A két férfi a hetes csatornától felkészülten várta Claire és Lucy megérkezését, és mihelyt behajtottak a parkolóba, azonnal kipattantak járművükből. Az operatőr vállára emelte kameráját, és fél szemmel figyelte az eseményeket. A másik, egy fiatal, öltönyt és nyakkendőt viselő, atlétaalkatú férfi odalépett Claire-hez és üdvözölte őt, amikor kiszállt az autóból.

- Pontosan érkezett! - szólt elismerően, megszorítva a nő kezét.

- Helló, Chad. Örülök, hogy látlak!

- Ő Roberto.

- Helló!

Roberto a kamerán keresztül ránézve visszamosolygott.

Lucy egy kissé tétovázva szállt ki a kocsiból.

Claire bemutatta őt.

- Chad, Roberto! Ő Lucy Brandon, az édesanya.

- Jó reggelt! Chad Davis. Ő Roberto Guttierez.

- Engem is fel akarnak venni?

- Megengedi? - kérdezte Chad.

- Nyugodtan megengedheted - bátorította Claire.

Lucy csak vállat vont.

Ott várt John Ziegler és Paula, indulásra készen. Claire üdvözölte őket, Lucy csak mosolygott.

Az épület ajtaja kinyílt, és egy férfi nézett ki rajta. Amikor meglátta a parkolóban gyülekező csoportot, elsápadt. Úgy tűnt, mintha beteg lett volna.

Természetesen Tom Harris volt.

Claire üdvözlésre emelte a kezét:

- Ó, jó reggelt! - kiáltotta, és elindult az épület felé, a többiek pedig szorosan mögötte.

Uram, kérlek, ne!

Ha egyszerűen becsukhatnám ezt az ajtót, és soha többé nem kellene kijönnöm! - gondolta Tom. - Bár kérhetnék tüzet az égből, hogy ezek az emberek eltűnjenek az életemből, hogy távolítsd el őket... Még nem ártottak nekem eleget?

Tom a délelőtt legnagyobb részét a telefon mellett töltötte az állami bürokrácia körhintáján, miközben megpróbálta megtartani óráit, de még mindig nem találta meg a gyermekeit. Utoljára a Gyermekvédelmi Minisztériummal beszélt, akik együtt érzően megtagadták, hogy közöljék a gyermekek tartózkodási helyét. Howard pásztor még mindig nem érkezett meg, mindenki más dolgozott, és semmi sem történt olyan gyorsan, mint szerette volna.

Uram, csak azt kérem, hogy ezek az emberek menjenek el! Legyen már vége a mai napnak!

Tom hátrapillantott. Két gyerek, egy harmadikos és egy negyedikes kíváncsiskodott.

- Odanézz... tévé! - lelkesedett a kislány.

Ebben a pillanatban a kamera Tomot fényképezte. A gyerekek megjelenése jó ürügyet szolgáltatott, hogy hátrafordulhasson.

- Sammie, menj a helyedre, ez nem tartozik rád! Clay, befejezted? Akkor tedd le az asztalomra, és kezdd el csinálni a következő oldalt! Ebéd után majd megnézem. Megértetted?

- Mr. Harris? - kérdezte Claire, miközben felment a falépcsőn.

- Igen?

- A nevem Claire Johanson. Az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda jogsegédje vagyok. Mrs. Lucy Brandont képviselem, akit ön is ismer. Beszélhetnénk egymással röviden?

- Számomra ez a nap nem igazán megfelelő, Mrs. Johanson...

- Miss Johanson!

- Semmi mondanivalóm nincs riporterek számára. Elegem van belőlük.

- Ez egy törvényes eljárás, Mr. Harris.

Óriási! Mi rossz jöhet még?

Tom jobbat is el tudott képzelni, minthogy bármilyen beszélgetést folytasson csupa fül riporterek és egy televíziós kamera jelenlétében.

- Jöjjenek be! - Majd a félreértések elkerülése végett hozzátette: - Ön és Mrs. Brandon. A többiek odakint várhatnak.

Félreállt és beengedte a két nőt, majd bezárta az ajtót a riporterek előtt.

Az ebédlőnek, ruhatárnak és könyvtárnak használt helyiségben álltak, amely két osztályterem között helyezkedett el. Tom bedugta a fejét a jobb oldali osztályterembe. Egy első és egy második évfolyam, mintegy tíz gyermek piszmogott néhány alacsony munkaasztal mellett, festettek, ragasztottak, valamivel halkabban, mint amekkora lármát a tanár megengedett.

- Mrs. Fields!

Egy molett, középkorú nő lépett ki az osztályból. Arca rózsás volt, hajában tartós hullám. Szemében azonnal riadalom tükröződött, mihelyt megpillantotta Lucy Brandont és a mellette álló, hivatalos megjelenésű nőt.

- Fontos látogatóink vannak - magyarázta Tom halkan. - Felügyelne az osztályomra néhány percig?

- Természetesen - mondta Mrs. Fields, miközben nem tudta levenni a szemét a két nőről.

- Dolgozatot írnak, és tíz órára kell elkészülniük. Clay egy különfeladaton dolgozik, kérem, figyeljen oda, hogy az asztalomra tegye!

A nő bólintott, és elindult, hogy felügyeljen a harmadiktól a hatodikig minden osztályra.

- Menjünk be az irodába - javasolta Tom, és egy kis fülke felé indult, amely az épület végében helyezkedett el. Egy íróasztal volt benne, egy számítógép, egy másológép és két irattartó szekrény. Három ember számára alig akadt elég a hely, hogy leülhessenek. Tom felkínálta a két széket a hölgyeknek, ő maga inkább állva maradt, és nekidőlt az irattartó szekrényeknek.

Claire nem vesztegette az időt.

- Mr. Harris, azért jöttünk, hogy kivegyük Ambert az iskolából. Szeretnénk megkapni a tanulmányaival kapcsolatos összes okmányt.

Tom hideg maradt és hivatalos.

- A titkárnőnk majd utánanéz, és elkészíti az önök számára. Gondolom, megértik, hogy az okmányokat csak akkor tudjuk kiadni, ha az összes tandíjat befizették.

Claire a védencére pillantott, és magabiztosan megjegyezte:

- Minden díjat kifizetünk. Szeretnénk ezt elintézni, amilyen gyorsan csak lehet.

- Természetesen. - Tom Lucyre nézett. - Sajnálom, hogy nem tudtuk megbeszélni ezt a...

Claire közbevágott:

- Nincs szükség semmiféle megbeszélésre. - Ezzel felállt, Lucy követte a példáját. - Most pedig, ha megmondaná Ambernek, hogy itt vagyunk...

A két nő kiment a közös terembe, Tom pedig utánuk. Nagyon elégedetlen volt.

- Ez azért elég nagy meglepetés. Ezek szerint nem sikerült megoldanunk a problémát?

Claire kezdett válaszolni:

- Nem, Mr. Harris...

- A kérdés Mrs. Brandonnak szólt - szakította félbe Tom udvariasan, de határozottan. Lucyre pillantott. - Már egy hónap is eltelt azóta, hogy támadt az a kis problémánk. Megbeszéltük, és azt hittem, hogy mindent elintéztünk. Ha még mindig vannak kételyei vagy aggályai, szívesen vennék egy újabb beszélgetést önnel.

- Idehívná Ambert? - ismételte Claire.

Tom bedugta fejét az osztályterem ajtaján, és halkan megszólította a kislányt:

- Amber! Itt van az édesanyád. Fogd a kabátodat és a holmidat!

Tizennyolc gyermek volt az osztályteremben, harmadiktól hatodik osztályosokig. Egy-egy kis asztalnál ültek, amelyek rendezett sorokban álltak. Természeti képeket, égitesteket és az ábécét ábrázoló tablók és tisztálkodással kapcsolatos képek díszítették a termet. Az egyik falnál egy akvárium bugyborékolt, mellette egy teleszkóp fürkészte az eget, amelyet valaki az iskolának adományozott korábban.

Az asztalon cserepes borsópalánták sorakoztak felcímkézve, mellettük egy eleven hörcsögcsalád tanyázott egy nagy kalitkában.

A negyedik sorban, az utolsó előtti padban ült Amber Brandon, egy okos, ügyes, kissé pajkos negyedikes. Ötletekben gazdag - de néha vad - fején szőke hajat hordott, és nagy, kék szemei voltak. Bíborszínű szabadidőruhát és rózsaszínű teniszcipőt viselt, s a ruha vállára egy kis ló volt felvarrva.

Meglepődött, amikor meghallotta, hogy édesanyja itt van, de egy kicsit izgatott is lett. Gyorsan becsukta munkafüzetét, összeszedte tankönyveit és tolltartóját, majd odament az ajtóhoz.

Lucy lehajolt és megölelte.

- Édesem, hozd a kabátodat és az ételhordódat!

Ezek voltak az első szavak, amiket Tom aznap hallott tőle. Mihelyt Amber elkészült, Tom az ajtóhoz kísérte őket, és szélesre tárta előttük. A riporterek persze még mindig ott vártak, és Tom szinte érezte a televíziós kamera félszemű pillantását.

- Figyeljenek ide! - szólította meg a riportereket. - Ez itt magánterület, és jobb lenne, ha távoznának.

- Ó, Mr. Harris! - Claire megfordult, és odaállt mellé az ajtóba. A kamera tökéletesen elkapta mindkettőjüket. - Azért is jöttem, hogy ezt átadjam önnek.

Egy borítékot vett elő a zsebéből, és Tom kezébe tette. A kamera búgó hangja jelezte, hogy az operatőr ráközelített a jelenetre. Paula fényképezőgépe néhányszor kattogott és zümmögött.

- Találkozunk a bíróságon, uram. Jó napot!

Lement a lépcsőn, majd Lucyvel és Amberrel együtt visszasétált az autójához.

Tom egy pillanatig dermedten állt, ami kapóra jött Paulának és Robertónak. A borítékra bámult, gyomra összerándult, szívverése szinte megállt. A boríték remegni kezdett a kezében. A tudósítókra nézett, akik további felvételeket készítettek.

- Kérem, távozzanak! - mondta alig hallhatóan.

- Köszönöm, Mr. Harris! - udvariaskodott John Ziegler.

Tom becsapta az ajtót és nekidőlt. Egyedül volt a közös helyiségben. Úgy érezte, hogy lábai bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot, és összeeshet.

- Ó, Istenem! - imádkozott suttogva. - Mi történik itt?

A két osztályteremből folyamatosan hallotta a pepecselés és a tanulás halk zaját. Ez a hang hirtelen olyan kedvesnek tűnt a számára. Körülnézett, és a szeretetreméltó kis családhoz tartozó összes gyermek kabátját és ételhordóját meg tudta különböztetni. Hamarosan lesz egy közös imádság, majd a reggeli szünet következik: tele lesznek a hinták és a játszótér, mint mindig. Ezek az egyszerű, mindennapi szokások most megfizethetetlenül drágának tűntek a kezében tartott boríték miatt! Ez a betolakodó! Ez a rákos daganat! Ez a gonosz, félelmetes ellenség! Nagyon szerette volna millió darabra tépni, de tudta, hogy ezt nem teheti meg.

Kezdett összeállni a kép. A dolgok kezdtek értelmet nyerni. Szemét elhomályosították a könnyek.

Hát ezért vették el tőle Ruthot és Josiah-t!

* * *

Tal ott volt. Az épület közelében állt kivont karddal, de úgy, hogy ne lehessen észrevenni, és nézte, amint az autó és a tévések mikrobusza elhajt. Csak néhány sötét szellem kísérte el a látogatókat, és semmilyen csetepaté nem történt, legalábbis eddig. Az a tény, hogy Tom két toronymagas harcos biztos védelme alatt állt, hozzájárult ahhoz, hogy az események békésen zajlottak le, ráadásul Nathan és Armoth jól láthatóan helyezkedett el a templom tetején. Tal kiterjesztette szárnyait, és egy könnyed mozdulattal felröppent hozzájuk.

- A nap hátralevő részében semmilyen további zaklatás ne érje Tomot! - utasította Tal az őröket. - Hadd gyógyuljon meg ebből!

- Ezek szerint úgy határoztak, hogy folytatják - szólalt meg Nathan.

- Strongman valószínűleg hajthatatlan - magyarázta Tal. - Számításaim szerint ez egy végsőkig menő küzdelem lesz. Ez...

HUSS! Váratlanul szárnyak zaja hallatszott! A három harcos azonnal zárt alakzatba tömörült, arccal kifelé, kivont karddal, harcra készen.

- Ott van! - kiáltott fel Tal, és valamennyien az öreg harangtorony felé fordultak.

Pusztító volt, felegyenesedve és imponáló pózban állt ott, kiterjesztett szárnyait éppen akkor csukta össze, vörösen izzó kardját kihúzta hüvelyéből. Egy tucatnyi harcos kísérte el, mindkét oldalán hatan álltak, csaknem olyan óriásiak voltak, mint ő maga. A démonok orrlyukából áradó forró, sárga pára már összeállt egy kavargó szalaggá, amely a parkoló fölött sodródott ide-oda, mint egy lassú mozgású, kíváncsi kígyó.

- Ha nem tévedek, te vagy Tal, a Seregek Kapitánya - szólalt meg a démon.

Tal, Nathan és Armoth a díszes társaságot méregette. A harcot jobb lenne elkerülni!

- Én vagyok - mondta Tal.

A fekete, szőrös ajkak gúnyos vigyorra torzultak, leleplezve a hosszú, borostyánszínű agyarakat.

- Ezek szerint a sorállományunkban terjedő pletykák igazak!

- És te ki vagy?

- Pillanatnyilag szólíts Pusztítónak. - Majd büszkén hozzátette: - Rám van bízva a nő!

Tal nem zavartatta magát. A kötekedés semmilyen körülmények között nem tudta őt felbosszantani. Soha nem harcolt, amíg nem készült fel rá.

A démon a kardját készenlétben tartva folytatta:

- Arra gondoltam, hogy a két hadvezér találkozhatna egymással, mielőtt a harc elkezdődik. Látni akartam, hogy igaz-e az a sok fennhéjázó beszéd, amit hallottam felőled. - Pusztító figyelmesen nézte Talt. - Talán nem. - Meglengette kardját. - De nézz csak szét ezen a helyen, ebben a kis iskolában! Megér ez a zsákmány annyit, mint az egész hadsereged? Biztosíthatlak afelől, hogy mi sem akarunk több nehézséget ennek az elfoglalásakor, mint amennyit ti akartok, amikor védelmezitek. Seregek Kapitánya, inkább előbb kellene lerendeznünk ezt az ügyet, mint később.

- Az iskola a miénk! A szentek a miéink! - válaszolta Tal.

Pusztító kiterjesztette és meglengette szárnyait, majd kijelentette:

- Strongman felhatalmazott engem arra, hogy nektek adjam a westhaveni, a claytonville-i és a Toe Springs-i keresztény iskolákat! A tiétek lehet! Békén fogjuk ezeket hagyni!

Tal sziklaszilárd maradt.

- Nem!

Pusztító csak nevetett.

- Ó! Biztosan arra a nőre gondolsz! Talán elbíztad magad, mert most győztetek, és meg tudtátok menteni. Tekintsd ezt egy ajándéknak, kapitány, ez volt az utolsó melléfogásunk! Az igaz, hogy megmentettétek az életét, de ő értünk él. A lelke a miénk! - Tal nem szólt semmit. - És itt nem csak arról a nőről van szó, hanem minden hatalomról, minden forrásról, az összes emberről, minden elméről, pénzről... mindenről, amire valaha is szükségünk lesz ahhoz, hogy beletapossunk titeket és a szentjeiteknek ezt a vegyes kis nyáját a porba! Elkéstetek, Seregek Kapitánya! A ti időtök lejárt. Most a miénk a hatalom! Adjátok fel, csökkentsétek a veszteségeiteket, nyugodjatok bele a helyzetbe!

- Találkozunk a csatában - zárta le a témát Tal.

Pusztító egy hosszú pillanatig nézte Talt, és lassan rázta a fejét ennek az angyali harcosnak a makacsságán csodálkozva. Végül bólintott.

- Akkor hát a csatában találkozunk.

Bőrszerű szárnyaik heves csapkodásának újabb hangzavarával a démonok felszálltak az égbe, hörögtek és siránkoztak, gúnyolódtak és köpködtek, amíg csak el nem tűntek.

Tal csak ekkor dugta hüvelyébe a kardját.

- Stratégiai hadmozdulat - magyarázta Tal. - Már előre megpróbálta elvenni a bátorságunkat.

- És most milyennek látod az esélyeinket? - kérdezte Nathan.

- Egyenlőnek. Lehet, hogy teljesen egyenlőek az esélyek.

6

Chimon és Scion elrejtőztek a claytonville-i Rest Easy Motel 12-es számú szobájának két oldalán. Sötét szellemek is tartózkodtak a környéken, nyilvánvalóan Pusztító felderítői - nyálkás, gyáva zaklatók. Ott csimpaszkodtak a fák ágain és az elektromos vezetékeken, oda-vissza elsüvítettek az utcákon, benéztek a házakba az ablakokon keresztül, lecsusszantak a kéményeken, hogy megtalálják a szerencsétlen, verítékben fürdő menekültet. A két angyalnak kemény munkájába került, hogy fenntartsák a védőfalat a nő körül, hogy elrejtsék őt a tekintetek elől, és mindeddig sikerült titokban tartaniuk a rejtekhelyét minden szellem előtt, akiket az ő gyötrésére küldtek ide.

De a négy szellem még mindig követte Sally Roe-t, bárhova is ment. Olyan közeli társai voltak hosszú időn keresztül, hogy pillanatnyilag nem lehetett őket eltávolítani. Chimon és Scion égett a vágytól, hogy elállja az útjukat, és kirugdossa Kétségbeesést, Félelmet, Halált és Őrültséget ebből a világból, hogy csillapítsák ennek a rémült, összetört léleknek a fájdalmát. De olyan életet élt, hogy jogszerűen tartózkodtak ott, ráadásul a fájdalom szükséges is volt. A két harcos rákényszerült, hogy visszafogja az erejét.

Sally alaposan megdörzsölte a fejét egy törölközővel, majd felegyenesedett, hogy belenézzen a fürdőszoba tükrébe. Haja, ami valamikor vörösen ragyogott, most nedves, fekete tincsekben omlott le vállára és hátára. Talán ez jó lesz - feltéve, hogy csak vörös hajút fognak keresni. De arca még mindig nagyon feltűnő volt. Feketére festett és feltűzött haja ellenére is még mindig úgy nézett ki, mint Sally Roe. Ha el tudná tüntetni azokat a szeplőket, az segítene. Barna szemét talán el tudja rejteni azzal az elegáns, színezett szemüveggel. Esetleg az arcára kenhetne egy csomó púdert.

Sally kétségbeesett. Az egész olyan hiábavalónak, olyan gyerekesnek tűnt. Csak álmodozott, egy szalmaszálba próbált kapaszkodni, és tudta, hogy ez így van. Ha egyszer észreveszik, akkor fel is ismerik. Akár halottnak is tekintheti magát.

A mosdókagyló fölé hajolt, fejét lehorgasztotta, és csak állt ott sokáig. Agya szánalmasan cserbenhagyta, egyszerűen nem akart működni. Fáradt volt, kiégett és bátortalan. Csak arra tellett az erejéből, hogy álljon és lélegezzen. Legalább lélegezni tud, legalább egy olyan képessége van, ami működik.

De miért örül ennek ennyire? Ez a gondolat bántotta őt.

Sally, túl fáradt vagy ahhoz, hogy ezen gondolkozz! Felejtsd el!

De elméje ekkor kattant egyet, csak egy kicsit, aztán megint, már milliomodszor, és újból ugyanazzal a bosszantó kérdéssel birkózott: Ha az élet ilyen céltalan, ilyen hiábavaló, ilyen értelmetlen és üres, akkor miért ragaszkodik hozzá ilyen makacsul? Miért akarja folytatni? Talán ennek ahhoz van valami köze, ahogyan az élet kifejlődött. Bizonyára nincs benne semmi költői, semmi fennkölt, csak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan létfenntartási ösztön: csak azért ragaszkodunk foggal-körömmel az élethez, hogy tovább járkálhassunk és gyilkolhassuk egymást...

Lerázta magáról ezeket a gondolatokat. Csak időpocsékolásnak tűnt ezen gondolkodni. Ez egy ringlispíl, egy végtelen útvesztő.

Egyszerűbben fogd fel a dolgot, Sally! Valaki meg akar téged ölni, te pedig életben akarsz maradni. Ez a két dolog elég mostanra.

Előrehajolt, hogy megnézze a vállán lévő vágott sebet. Legalább nem fertőződött el, ez jó. A vérzés már elállt, és a sebszélek összezáródtak, de éppenhogy. Óvatosan bekötözte gézzel és ragtapasszal - kedves, manuális feladat, csak semmi fejtörés -, majd elővigyázatosan belebújt az ingébe.

Kijött a fürdőszobából, leült az ágyra, és olcsó kis nyakláncának csatját kezdte babrálni. Ez egy jó vétel volt - feltéve, hogy kék színe nem fogja meg a nyakát. A helyi vegyeskereskedésben vette, az álcázáshoz kellett.

Aznap reggel bevásárolt, olyan gyorsan és csendben, amennyire csak lehetett. Közben egyfolytában abban reménykedett, hogy nem fogja meglátni senki, aki ismerhetné őt vagy törődne vele. De meg kellett vennie azt a ragtapaszt, a gézt, a hajfestéket, ezt a láncot, néhány tiszta ruhadarabot... és a reggeli újságot.

A Hampton Megye Csillaga még mindig ott feküdt kinyitva az ágyon. Késedelem nélkül átlapozta, amikor visszament a szobába. A címlapon megjelent egy cikk a szennyvíztisztító telepről, a helyi politikai botrányról, arról, hogy a megyei biztos már harmincadik éve tölti be hivatalát - de szó sem esett Bacon's Cornerről. A második és a harmadik oldal sem mondott erről semmit. Csak a kisebb híreket tartalmazó rész utolsó lapjának legalján találta meg, amit keresett. Egy apró cím volt, alatta pedig egy pár soros kis hír:

HOLTAN TALÁLTAK EGY HELYI LAKOST

Bacon's Corner - Egy nő holttestét találták meg saját otthonában tegnap este. Az eset öngyilkosságnak látszik. Az áldozatot azonosították: Sally Beth Rough, harminchat éves, a Bergen Ajtógyár alkalmazottjaként dolgozott. Szállásadója, a Bacon's Corner-i Fred Potter felesége fedezte fel, miután észrevette, hogy Rough kecskéi elszabadultak. "Ez egy igazi tragédia" - nyilatkozta Mrs. Potter.

* * *

Nevetséges kis hírnek hatott. Egy felületes kezdő is több adatra bukkant volna, talán még a nevét is helyesen írta volna le. De nem ez bosszantotta Sallyt. Más zavarta.

A történet nem egyszerűen rossz volt - hihetetlenül, megrázóan rossz volt.

Azt hiszik, hogy a halott nő én vagyok? Az a nő, aki megpróbált engem megölni? Azt hiszik, hogy én vagyok az?

Zuhanyozás közben végig ezen tűnődött. Annyira foglalkoztatta őt a dolog, hogy háromszor is el kellett olvasnia a hajfesték használati utasítását.

Először arra gondolt, hogy ez jó. Azt hiszik, hogy halott vagyok!

De ez a gondolat gyorsan szertefoszlott. Tudják, hogy élek! Tudniuk kell! Hazudtak az újságban, az újság hazudik!

Végül kinyitotta a lánc kapcsát, és a nyakába tette az ékszert. Az éjjeliszekrény felé nyújtotta a kezét, és felvette... azt a gyűrűt. Átfűzte rajta a láncot, összenyomta a kapcsot, begombolta az ingét, és a gyűrű el lett rejtve.

Tudják, hogy ki volt az a nő! Csak nem akarják, hogy más is megtudja!

És biztosra vette, hogy nem hallucinált. A nyakában függő gyűrű mondta meg neki. Ez egy tömör, tapintható bizonyíték, ami segít majd neki, hogy megőrizze a realitásérzékét, akármilyen bizarrnak is tűnhet ez.

Sally a dzsekije után nyúlt, és a zsebéből előhúzott egy másik tapintható bizonyítékot - ami valójában sok darabból állt.

Készpénz! Már megszámolta. Tízezer dollár, három kötegben: egy húszasokat, egy ötveneseket és egy százasokat tartalmazó köteg. Valószínűleg az orgyilkos fizetsége. Sally az egészet a nő kabátzsebében találta, és magához is vette. Hogy a nő miért tartotta magánál, az persze rejtély, kivéve azt, hogy ugyanazon okból vitte magával a pénzt, mint amiért a gyűrűt is viselte.

De a kérdés még mindig nyitva állt: Ennyi év után mit követett el Sally? Miért volt nekik útban?

Csak az lehetett az oka, ami a postán történt. Sally csak erre tudott gondolni. Borzalmas élmény volt, most pedig egy szörnyű emlék. Mintha elkapta, felfedezte, megtalálta volna egy régi ellensége... egy kegyetlen ellenség! Annak a kislánynak a szemei! Azok a gúnyos, förtelmes szemek! Soha nem fogja elfelejteni azt a rövid pillanatot, amikor korábbi éveinek minden félelme, minden rémálma rátört egy gyötrelmes, könyörtelen emlékáradatban.

Az ördög szemébe nézett bele. Felismerte. Látta már korábban azt a pillantást, érezte azt a szúró, gúnyolódó gyűlöletet, és hallotta ugyanazt a gonosz hazugságot.

Sally az ágyra vetette magát. Nem, nem tudott most ezen gondolkodni! Túl fáradt volt hozzá. Rémület fogta el, fekete haja is idegenül hatott számára. Nem tudott gondolkodni. Űzött vadnak érezte magát, és nagyon-nagyon fáradtnak.

Elveszett már minden reménységed, te értéktelen teremtés - búgta egy hang a fejében.

Csak idő kérdése az egész. Nagyon kevés időd van - súgta egy másik.

- Amber... - Ez nagyon úgy hangzott, mintha ő maga lett volna.

Most láthatod, milyen hatalmasak vagyunk, te pedig milyen kicsi!

Halott vagy, te értéktelen teremtés! Őrült vagy!

Sally kiugrott az ágyból, és felkapott egy tollat az asztalról. Az egyik fiókban talált valami papírt és egy Gideon-Bibliát. Le akarta írni a dolgokat, ez volt minden! Talán akkor nem fognak így összevissza száguldozni a gondolatai, ha az egészet papírra veti. Rögzítheti a gondolatait, mielőtt semmivé olvadnának. Az asztal fölé hajolt, tollát írásra készen tartotta a papír fölött.

De Kétségbeesés sebzett, megalázott és bosszús volt, ezért elhatározta, hogy kiköszörüli a tekintélyén esett csorbát. A hátán lógott, mint egy szénfekete pióca, szívta ki belőle az akaraterejét, és zűrzavart suttogott az elméjének. A másik három szellem is ott tartózkodott: kerülgették, gúnyolták és kardjukkal döfködték Sallyt.

Őrültség az agyába mélyesztette a kardját.

Sally a papírra meredt. Végül valahogyan a padlón kötött ki. Semmi sem jutott az eszébe. Mi volt az a gondolat? Újra feljött benne, éppen le akarta írni, erre eltűnt.

Add fel! Feküdj le!

Soha senki nem fog neked hinni. Őrült vagy!

Őrült! Ez egy szó volt. Leírta.

Őrültség rikácsoló nevetéssel, fecsegve két szőrös mancsába fogta az elméjét, és belemártotta a karmait. Halál is bekapcsolódott a támadásba.

Sally agya teljesen kiürült. A papír egy fehér ernyővé kezdett növekedni, amely elhomályosította a szemét, mint valami köd, mint egy mindent fehér lepelbe burkoló hóvihar. Úgy érezte, lebeg. Egyfolytában ezt írta: Nevem Sally Roe... Sally Roe...

Hangokat hallott a szobában, gúnyolták őt, és éles karmok rángatták. Láthatatlanok maradtak, elrejtőztek előle, bosszantották és gyötörték.

Ekkor jött Félelem. Sallyt elborította egy dermesztő, bénító félelem. Elveszettnek érezte magát, és pörögve, bukfencezve zuhant a semmiben. Nem tudta ezt az érzés lerázni magáról.

Gondolkodni akart, szavakat megformálni az elméjében: Sally. Sally. Sally.

Gyerünk, írd le! Fogd azt az átkozott tollat, és írd le!

Most megvagy! Soha nem engedünk el!

Sally. Érezte, hogy a toll mozog.

A toll végigszáguldott a papíron, és köröket, értelmetlen macskakaparásokat, szaggatott vonalakat, krikszkrakszokat hagyott maga mögött.

Zagyvaság. Ostobaság.

Tovább írt. Meg kell ragadnia egy gondolatot, bármilyen gondolatot.

Chimon és Scion eleget látott. Gyorsan kellett cselekedniük. Scion előbújt, hogy felderítse a terepet. Chimon árnyékként kúszott át a falon, és szorosan mellette mozgott.

Mind a négy szellem Sally feje körül csoportosult, és milliónyi értelmetlen szilánkra verték a tudatát. Scion egy fejbólintással jelezte Chimonnak, hogy ő majd kívül tartja a szellemeket. Most jön ez a négy féreg idebent! A megfelelő pillanatban kell megtenni, azonnal ki kell használni a lehetőséget.

Most! Nem fogják észrevenni! Chimon kardjának egy gyors mozdulatával egy kis kört, egy ragyogó fénykorongot rajzolt. durr! A kard lapjának csattanása érzéketlenné tette a démonokat, és szétzúzta kis csoportjukat. Kétségbeesés egy elmosódott csigavonalat leírva hátrabukfencezett, és a motel épületén kívül ért földet. Félelem, Halál és Őrültség egymásba gabalyodva halomra estek, karjaik, lábaik és szárnyaik tekeregve, egymásba akadva gubancolódtak össze.

A két harcos visszabújt a falba.

Kétségbeesés rikácsolva és dühösen állt fel, és csak akkor vette észre, hol is van. Zúgó szárnyakkal visszaröppent a szobába. Társai akkor kezdtek magukhoz térni. Mind a négyen újból Sally elméjére vetették magukat.

De már elkéstek. Kicsúszott a szorításukból, mint a madár a csapdából. Gondolatai, bár lomhák voltak, rendezetten követték egymást agyában.

Sally hirtelen képes lett arra, hogy elolvassa a papírra vetett szavakat. Csak négy olvasható szó állt legfelül: Őrült, nevem Sally Roe. A lap többi része értelmetlen, kaotikus firkálással volt tele. Felkelt a padlóról, és leült az asztalhoz, hogy újból megpróbálja. Írnia kellett, először egy szót, azután egy mondatot, majd megint egy szót - bármit, ami foglyul ejtheti száguldozó, töredezett gondolatait, mielőtt azok elszöknének előle.

A halál, a kétségbeesés, a félelem és az őrültség visszajött - írta, majd más jutott az eszébe: Miért kell engem megölni? Már évekkel ezelőtt meghaltam. Sally tovább mozgatta a tollat, akár oda tudott rá figyelni, akár nem. Le fogja küzdeni ezt az őrültséget. Meg kell tennie. Le fogja írni gondolatait, hogy ne tudjanak megszökni. Győzni fog!

* * *

Ben már arra gondolt, hogy egy különleges ajándékkal rendelkezik a megfelelő időzítésre. Őrjáratozott, és megállt a rendőrségnél, hogy magához vegyen néhány fényvisszaverő forgalomelterelő kúpot. Mihelyt belépett a hátsó ajtón, azonnal meghallotta Mulligan hangját. Telefonon beszélgetett valakivel az irodájában, de olyan visszafojtott hangon, hogy az azonnal felkeltette Ben gyanakvását. Mióta képes Mulligan halkan is beszélni?

Ben magához vette a szükséges dolgokat a raktárból. Minél gyorsabban eltűnik innen, annál jobb!

Ejnye-ejnye! Mulligan széke ismét megmozdult, hátrafordult és a falnak ütközött. Ben elbújt a raktárban, mert arra számított, hogy Mulligan kirohan a szobájából, de csak felugrott haragjában. Ott állt az irodájában, és kiabált a vonal másik végén lévő emberrel.

- Nem, Parnell, mondom, hogy egyik kezén sem találtunk semmit! Hát ez az! Semmit!

Hm. Parnell. Ő volt a halottkém.

Mulligan hagyta, hogy Parnell is mondjon valamit, majd ismét nekiugrott:

- Nem, a zsebében sem találtam semmit! Ilyen ostobának néz engem? - Parnell megint közbevetett pár mondatot. - Akkor menjen vissza, és ellenőrizze még egyszer! Én végzem a munkámat, maga is végezze a sajátját! - Megint szünet. - De hát magánál van a holttest, nem nálam. Pontosan úgy szállíttattam el, ahogyan felfedezték. Miért nem az orvostechnikusokat kérdezi, ha van valami problémája? Igen, Parnell, ez a maga problémája, és én még nagyobb problémát tudok ebből csinálni, ha akarja!

Lecsapta a telefont, és átkozódni kezdett.

Ben előbújt, amilyen gyorsan csak tudott. Még amikor becsukta maga mögött az ajtót, akkor is hallotta, hogy az őrmester sziszeg és káromkodik magában.

7

James Bardine fiatal, jóképű ügyvéd volt; hullámos, fekete haját hátul hosszúra növesztette, a hangja pedig egy mutáló kamaszéhoz hasonlított. Általában keményen és határozottan viselkedett - munkatársai a háta mögött harciasnak és durvának nevezték -, és mindig a kezében tartotta a helyzetet. Ambiciózus, céltudatos személynek ismerték, s aki minden lehetőséget megragadott, hogy piros Porsche autóját fitogtassa. Olyan öltönyöket varratott magának, amelyek a hatalom érzetét keltették másokban. Amikor a bíróságra ment, még a járását is megváltoztatta: gyors, megfélemlítő iram, magasra az áll, egyenes gerinc és sok hivatalos sárga akta a hóna alatt. Tudta, hogy még sokra fogja vinni. Kellő határozottsággal rendelkezett ehhez a munkához. Jól csinálta.

De most halálosan félt. Egy túlságosan puha heverőn ült főnöke, Mr. Santinelli irodájának előszobájában, és arra várt, hogy behívják egy megbeszélésre. A szoba falai legalább három és fél méter magasak voltak, a falakat sötétre pácolt mahagónilambéria borította, a padlót pedig vastag, süppedős szőnyeg. Halálos csend uralkodott, leszámítva a titkárnő kitartó gépelését és időnként a telefon elektromos trillázását. Bardine nagyon szeretett volna rágyújtani, de Santinelli megtiltotta az irodájában a dohányzást. A kávézóasztalon heverő folyóiratok vagy régiek, vagy unalmasak voltak, de ez most semmit sem számított. Képtelen lett volna most olvasni.

Megpróbált valami meggyőző védekezést felépíteni magában. Santinelli bizonyára tudja, hogy ő jó ember, és valószínűleg nem csinál nagy ügyet egy ilyen apró incidensből. Feltehetően figyelembe veszi érdemeit, amiket az elmúlt öt év során szerzett.

A hatalmas mahagóniajtó kinyílt, mint egy kripta kapuja, és Mr. Anthony lépett ki rajta. Ő tevékenykedett Mr. Santinelli segédjeként és jobbkezeként; egy magas, vékony, kísérteties küllemű férfi, aki úgy nézett ki, mintha egy komornyik és egy hóhér keresztezése lett volna. Bardine gyorsan felállt.

- Készen vagyunk - szólalt meg Anthony. - Volna kedves befáradni?

Milyen kedvesen invitálnak a kihallgatásra - gondolta Bardine. Elindult.

- Ez az öné? - kérdezte Anthony a kávézóasztalon heverő néhány sárga dossziéra mutatva.

- Ó, igen, köszönöm.

Bardine felkapta az iratokat, és a hatalmas ajtón át Anthony után ment. Az ajtó a véglegesség érzését keltő halk puffanással csukódott be mögöttük.

A Santinelli irodája mellett elhelyezkedő belső konferenciaterembe jutottak. A díszes lámpák teljes fényerővel világítottak, de a szoba mégis homályosnak tűnt. A sötét faberakás és bútorzat mintha beszívta volna a fényt; a súlyos, mennyezettől padlóig érő bársonyfüggönyöket is korábban az ablakok elé húzták.

Santinelli az ovális tárgyalóasztal túlsó végénél ült. Az előtte heverő papírokba merült, és mintha észre sem vette volna, amikor Bardine belépett. Lenyűgöző habitusú férfi volt, már a puszta megjelenésével meg tudott félemlíteni másokat. Drága ruhákat hordott, ősz haj és mogorva arca jellemezte: főnök volt. Két oldalán ott ült két legközelebbi és leghatalmasabb munkatársa, Mr. Evans, egy merev arcú, keménykezű ügyvéd, aki évekig el se mosolyodott, és Mr. McCutcheon, aki annyi pénzzel rendelkezett, hogy már nem is érdekelték őt az anyagiak. Az asztal végéhez közel ott ült Mr. Mahoney, Bardine közvetlen főnöke, egy jelentéktelen megjelenésű férfi. Egy ismeretlen férfi is észrevett az asztalnál.

- Foglaljon helyet, Mr. Bardine - invitálta Santinelli, de még mindig nem nézett fel.

Anthony az asztal közelebbi végénél álló széket kínálta fel Bardine-nak, amely pontosan Santinellivel szemben helyezkedett el. Ez valóban egy szemtől szemben lefolytatott megbeszélésnek ígérkezett.

Bardine elfoglalta a helyét, és elrendezte maga előtt dossziéit.

- Jó napot, uraim! - mondta.

Egyesek visszamormogtak egy köszönésfélét, mások csak bólintottak. De egyikük sem mosolygott.

Santinelli végül abbahagyta papírjainak olvasgatását, és felnézett.

- Mr. Bardine, hadd mutassam be önt az itt jelenlévő uraknak. Mr. Evanst és Mr. McCutcheont már bizonyára ismeri.

Bardine biccentett egyet a két férfi felé, ők pedig visszabólintottak.

- Itt van Mr. Mahoney is, hálásak vagyunk, amiért eljött. A másik úriember Mr. Goring. Summitból érkezett, hogy felajánlja nekünk segítségét és szakértelmét.

Bardine bólintott feléjük, amit ők nem viszonoztak. Santinelli végiglapozta az előtte heverő papírokat.

- Jelenlegi helyzetünket áttekintve azt látjuk, hogy felmerült egy kis... komplikáció, amely kezdetben nem látszott olyan kellemetlennek, mint amilyennek most tűnik. Hm... és a probléma súlya percről percre növekszik... - Santinelli egyenesen Bardine-ra nézve megkérdezte: - Mr. Bardine, ismerős önnek a Sally Beth Roe név?

Első számú nyílvessző. Bardine-t a kérdés szinte átszúrta.

- Igen, uram.

- És Alicia Von Bauer neve?

Ez mintha több nyílvessző lett volna egyszerre.

- Igen, uram.

- Igaz-e, Mr. Bardine, hogy Miss Von Bauer neve rendkívül ismerős az ön számára?

- Nos... Nem vagyok biztos abban, hogy mit ért ezalatt...

- Erre majd később visszatérünk. - Santinelli félretette a papírlapot, és a következőt kezdte olvasgatni. - Bizonyára már tudja, hogy Miss Von Bauer meghalt.

- Mr. Mahoney ma reggel tájékoztatott engem erről, uram.

Santinelli feltette olvasószemüvegét, és az előtte lévő papírt tanulmányozta.

- Sally Beth Roe... Milyen érdekes, hogy mindig felbukkan, Bacon's Cornerben is, és mindenhol! - Santinelli a mellette ülőkre nézett. - Különös, hogy milyen gyakran megtörténnek ezek a dolgok. Az ember azt hinné, hogy egy intelligens elme van emögött, valamelyik istennek a keze...

Ezt nem tréfának szánta, és nem is nevetett senki.

- Mindenesetre - folytatta Santinelli -, éppen most tudtuk meg, hogy valaki megkísérelte megölni Sally Roe-t, és ezt persze öngyilkosságnak akarta feltüntetni. Kinek az ötlete volt ez?

Mahoney gyorsan és érthetően válaszolt:

- Mr. Bardine-é, uram.

Bardine rémülten nézett főnökére.

- Nehezére esik válaszolni, Mr. Bardine? - kérdezte Santinelli.

Bardine hangja elcsuklott, amikor megszólalt:

- Ah... nos, igen...

- Erre majd később visszatérünk - mondta Santinelli újból a papírra nézve. - Hogy beszámolómat folytassam, és kérem javítson ki, ha valamiben tévedek, Alicia Von Bauert, aki a Törött Nyírfa nevű sátánista szervezethez tartozott, ön felbérelte ennek a gyilkosságnak a végrehajtására, és... - Santinelli felháborodott az összeg láttán - tízezer dollár előleget adott neki, és még tízezret ígért, ha megbízatását sikeresen végrehajtja. Eddig pontos voltam?

Mahoney csak ránézett Bardine-ra. Bardine visszanézett rá. Egyikük sem válaszolt.

Santinelli folytatta, de közben mindkettőjüket szemmel tartotta:

- Nyilvánvaló, hogy Miss Von Bauer e hét keddjének estéjén megkísérelte ezt végrehajtani, de azt kellett tapasztalnia, hogy nem diadalmaskodhat ellenfelén. Miss Roe legyőzte támadóját és elmenekült, hátrahagyva orgyilkosának holttestét ott, ahol elméletileg őt kellett volna hogy megtalálják, ha a terv sikeresen végződik.

Letette a papírt maga elé, összekulcsolta fölötte a kezét, és olvasószemüvege fölött Mahoney-ra és Bardine-ra szegezte tekintetét.

- Más szavakkal: ez az ambiciózus, felettébb fantáziadús terv csúfos kudarcba fulladt.

Mahoney újból Bardine-ra nézett. Bardine visszabámult rá. Santinelli félretolta a papírt, és a következőt vette kézbe.

- Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, a hm... a terv kitalálói kiterjesztették a kört, és a kulcsfigurákon kívül bevontak a dologba egy helyi rendőrt, név szerint... ah... Mulligant, valamint a helyi orvos szakértőt - gondolom azzal a feltételezéssel, hogy mivel ez a két személy állhatatosan ragaszkodik ügyünkhöz, előre meg lehet velük beszélni, hogy öngyilkosság fog történni a Potter-farmon, és intézzék el a dolgot olyan gyorsan és csendesen, amennyire csak lehetséges.

Santinelli leejtette a papírt, hátradőlt, és levette a szemüvegét.

- Amit ők, becsületükre legyen mondva, meg is tettek, legalábbis megpróbálták megtenni, annak ellenére, hogy az elhunyt, az állítólagos öngyilkos, nyilvánvalóan erőszakos halállal halt meg, és persze nem is azt találták ott, akire számítottak. Az önök hallgatását érthetem úgy, hogy a beszámolóm eddig pontos volt?

Santinelli nem várt válaszra, és nem is kapott. Újból feltette olvasószemüvegét, és a következő ívet vette kézbe.

- Most térjünk rá a problémára - az igazi problémára. Először is: nyilvánvaló, hogy Sally Beth Roe él... valahol. Él, lélegzik, járkál, és biztos vagyok benne, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy könyörtelenül meg akarták ölni. Ha nem is tudja, hogy ki volt a tettes, egészen biztosan sejtheti. Hogy miért vagyok ebben olyan bizonyos? Hadd mondjam el önöknek a következő problémát! Egy megbízható forrásból tudom, akit nem fogok megnevezni, hogy Alicia Von Bauer egy gyűrűt viselt, amikor elkövette - bocsánat, megpróbálta elkövetni - a gyilkosságot. Az orvos szakértő kérésünkre megvizsgálta a holttestet, és azt tapasztalta, hogy a gyűrűt étolaj segítségével eltávolították jobb kezének középső ujjáról... az olaj nyomait megtalálta az ujján. Elküldtünk néhány embert, hogy vizsgálják át a gyilkosság helyszínét és a házat, ezenkívül a rendőr és az orvos szakértő átnézte az orgyilkos személyes tárgyait. A gyűrű eltűnt. Azután ott van a tízezer dollárnak az ügye. Az is nyom nélkül eltűnt. Elképzelhető, hogy Von Bauer elhelyezte egy titkos számlán, de ez valószínűtlen, ismerve küldetésének kényes természetét.

- Öö... uram! - szólalt meg Bardine.

Santinelli felvonta szemöldökét, ami éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy Bardine-t padlóra küldje.

- A... a... tízezer dollár tisztára volt mosva. Ezen a szálon nem juthatnak el hozzánk.

A szemöldök újból feljebb húzódott.

- Hozzánk, Mr. Bardine?

Bardine dadogni kezdett:

- Ah, hozzá... nos, hozzánk... énhozzám és...

- A pénz eltűnt, nem?

- Eltűnt, uram?

- Miért, talán felhív valakit, vagy beül az autójába, elmegy érte és elhozza?

- Ó... - Bardine megakadt, de végül csak válaszolt: - Igen, uram, azt kell mondanom, hogy a pénz jóvátehetetlenül elveszett.

- De... tiszta volt?

- Igen, uram.

Santinelli jegyzeteibe pillantva folytatta.

- A harmadik probléma az első kettőt foglalja magába. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy mind a gyűrű, mind pedig a pénz Sally Roe-hoz került. Így ő az elképzelhető legnagyobb fenyegetést jelenti számunkra és tervünk számára. - Santinelli hatásszünetet tartott. - Nagyobb fenyegetést jelent, uraim, mint amekkorát valaha is jelenthetett volna, ha békén hagyják.

Santinelli félretolta a jegyzeteit, levette szemüvegét, és egyenesen Mahoney-ra és Bardine-ra nézett.

- Most pedig, Mr. Mahoney és Mr. Bardine... térjünk vissza egy korábbi kérdésre: végül is kinek az ötlete volt ez a gyilkosság?

Mahoney szólalt meg először:

- Mr. Santinelli, magamra kell vállalnom a felelősség egy részét. Amikor meghallottuk, hogy Sally Roe Bacon's Cornerben él, tudtuk, hogy ez komoly veszélyt jelent. Sok lehetőséget mérlegeltünk, és azt hiszem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk ennek a dolognak. Amikor Mr. Bardine előadta nekem a gyilkosság ötletét, azt hiszem, nem beszéltem le erről eléggé határozottan. De semmiképpen sem járultam hozzá az akcióhoz, uram.

Santinelli látta, hogy Bardine meglehetősen zaklatott lett.

- Van valami hozzátennivalója ehhez?

Bardine Mahoney-ról Santinellire nézett, majd vissza.

- Uram... én... nos, én úgy értettem, hogy ezt a megoldást jóváhagyták felülről. Azt hittem, hogy feletteseim jóváhagyásával és felhatalmazásával hajtom végre a tervet. - Bardine úgy érezte, mintha egy hideg, jeges szél fújna rá Mahoney arckifejezéséből. Hiába kereste a megfelelő szavakat. - Az... öngyilkosság tervét, uram. Ez nem egy gyilkosság akart lenni, ugye érti, hanem öngyilkosság, annak minden gyakorlati hasznával együtt. Ha megfelelően hajtják végre, soha nem lehetett volna másként magyarázni. Sally Roe egy magányos és elrontott életű személyként létezett, akinek csak szörnyű múltja volt, de jövője már nem. Az öngyilkosság hihetőnek tűnt.

- Én nem hatalmaztam fel őt erre, uram! - tiltakozott Mahoney. - A nyílt utasításaim nélkül tette!

Santinelli meg sem próbálta elrejteni önelégült mosolyát.

- Nos, erre majd később visszatérünk. Mr. Bardine, lenne néhány kérdésem az elhunyt Miss Von Bauer szerepéről. Ő hogyan keveredett bele ebbe a dologba?

- Hm... ő... - Bardine úgy érezte magát, mint a bírói emelvény mellett ülő, keresztkérdésekkel zaklatott tanú. - Én, öö... beszélgettem vele erről a bizonyos problémáról, és ő... nos, felajánlotta, hogy elintézi.

- Felajánlotta, hogy megöli Sally Roe-t?

- Igen, uram, húszezer dollárért. - Bardine gyorsan hozzátette: - Mint ön is tudja, ilyesmi megtörténik néha-néha.

Santinelli szeme résnyire szűkült. Olyan mozdulatot tett, mintha ölni akart volna.

- Azt mondja, hogy beszélgetett vele erről a bizonyos problémáról?

- Nos, én...

- Mr. Bardine, mindig megtárgyalja a rendkívül kényes kérdéseket ilyen megkérdőjelezhető személyekkel?

- Nem, uram, természetesen nem!

- Nyíltan megbeszélt ennyire fontos dolgokat egy sátánistával?

- Nem egy sátánistával, uram, legalábbis nem lealacsonyító értelemben véve. Az igaz, hogy a Törött Nyírfához tartozik, de ők még a mi köreinkben is nagy tiszteletnek örvendenek.

- És hol történt ez a tárgyalás?

- Nos, azt hiszem...

- Nem az ön otthonában, Mr. Bardine? Még pontosabban, nem a hálószobájában?

Bardine hallgatott. Teljesen elkábult.

Santinelli folytatta:

- Bizonyos dolgokhoz ragaszkodunk, Mr. Bardine. - Majd újból támadásba lendült: - Romantikus kapcsolatba keveredett Alicia Von Bauerrel, ugye?

Bardine megpróbált megfogalmazni valami választ.

Santinelli újból lecsapott rá:

- Már korábban is sokszor találkozott lopva Von Bauerrel! Elmondta neki néhány titkunkat, és most már annyira belehabarodott, hogy teljesen megbízott benne, beszélt neki erről a problémáról, és szövetséget kötöttek egymással, így volt?

Bardine úgy döntött, hogy megpróbál őszintén beszélni:

- Én... én azt hittem, hogy ez veszélytelen. Úgy értem, hogy egy fura csoporthoz tartozott, és büntetett előéletűként tartották számon... Arra gondoltam, hogy ha balul ütnek ki a dolgok, bármikor elhatárolhatjuk magunkat tőle, azt állíthatjuk, hogy semmi közünk nincs ahhoz, amit csinált. Ő... irányítható volt, és végtelenül anyagias. Biztosra vettem, hogy menni fog.

Santinelli mindkét kezével rátenyerelt az asztalra, mintha ki akarná támasztani magát, mielőtt felrobbanna.

- Mr. Bardine, feltételezem, hogy soha nem gondolta végig, mit jelenthet nemcsak az ön hírnevének, hanem a szervezetének is, hogy intim kapcsolatba került egy elítélt bűnözővel!

- Uram... - Bardine megpróbálta megmagyarázni a dolgokat: - A mi embereinket állandóan ilyen személyek társaságában lehet látni...

- Ilyen emberekkel nem, Mr. Bardine! Sátánistákkal nem! Nem kívánunk társalkodni velük, mivel nem óhajtunk társulni velük a nyilvánosság előtt. Érti? Ez a kapcsolata Von Bauerrel rendkívül meggondolatlannak minősült! - Santinelli megállt, elégedetlennek tartotta ezt a szót. - Meggondolatlan? Mr. Bardine, ez elítélendő volt!

Bardine csak ült, némán, összetörve.

De Santinelli még nem fejezte be:

- Soha nem jutott az eszébe, hogy az a nő esetleg kém? Fel sem ötlött magában az a gondolat, hogy mindent, amit megosztott vele - nyilván azért, hogy tetsszen neki -, azonnal elmond a társainak a Törött Nyírfában? Nem tanult semmit a hatalmi politikáról? Van fogalma arról, milyen sebezhetővé tett minket azoknak a hitvány piócáknak a számára? - Santinelli tüzesen és lehengerlően beszélt, meg se lehetett volna állítani. - Ők hatalmat akarnak, Mr. Bardine, mint mindenki! Ők sem kivételek! Valamennyien hatalmat akarunk, és valamennyiünknek megvannak a magunk kis mahinációi és trükkjei, hogy megszerezzük. De legyen egészen biztos, Mr. Bardine, a hatalom, az igazi hatalom, a kevés kiválasztotté, és mi vagyunk az a kevés kiválasztott, érti? - Nem hagyott időt Bardine-nak, hogy válaszoljon, hanem folytatta: - Mindenki másnak, legyenek akár gazdagok, akár királyok, akár ilyen csatornatöltelék patkányok, mint ezek a sátánisták, hozzá kell majd szokniuk ehhez a tényhez, és e szerint kell majd élniük. Semmiféle más, jelentéktelen kis hatalombitorlónak nem fogjuk megengedni, hogy versengjen velünk a hatalomért, és - ennél a mondatrésznél előrehajolt - egyetlen emberünknek sem fogjuk ezután megengedni, hogy odaadja ezt nekik!

Bardine hangját alig lehetett hallani:

- Értem, uram!

Santinelli figyelmen kívül hagyta ezt a választ.

- Az Alicia Von Bauer ujjáról elvitt gyűrű... az a magáé volt, ugye?

Bardine megpróbálta megmagyarázni:

- Ő... ellopta ezt tőlem, uram! Nem én adtam neki! Bizonyára ellopta az öltözőszekrényemről!

- És ez természetesen az után történt, hogy szövetségre lépett vele?

- Azt... azt hiszem!

- Szóval elvitte a maga gyűrűjét, amibe bele van vésve a maga titkos neve, és az ujjára húzta, arra az esetre - Santinelli megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen és hogy átfúrja Bardine-t a szemével -, ha valami rosszul sikerülne, és megpróbálnánk elhatárolni magunkat tőle, és azt állítanánk, hogy semmit sem tudunk a tettéről, és úgy bánnánk vele, mint egy irányítható személlyel. A maga azonosítható gyűrűjével - hát nem érti - van valami a kezében, ami bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az egyik magas beosztású ügyvédünk bérelte őt fel, és fizetett neki tízezer dollárt!

Bardine lenézett az asztal lapjára.

Santinelli haragjának nagy részét már kiadta magából. Hangja most megenyhült:

- Mr. Bardine, nem az én dolgom, hogy mindezeket a kérdéseket végiggondoljam maga helyett. Ezt magának kell megtennie, és mindig szervezetünk érdekeit kell a legelső helyen tartania a gondolataiban.

- Igen, uram! Nagyon sajnálom, uram!

- Ahhoz már túl késő. A baj megtörtént, méghozzá egy újabb romantikus kaland miatt! Remélem, megtanulta - és ez nagyon kemény lecke volt -, hogy ez milyen veszélyes lehet.

- Igen, uram, megértettem!

- Maga rendes ember, Bardine. Tetszenek nekem az eddigi eredményei. Hallgatni fogunk erről az ügyről, és elvárom magától is, hogy hallgasson, a saját érdekében, és a mi érdekünkben is.

- Igen, uram! A szavamat adom, uram!

- Biztosítjuk az ön számára a lehetőséget, hogy egy időre eltávozzon - további tanulmányok folytatása céljából -, és kérem, hogy mutasson fel valami meggyőző dolgot! Közben majd meglátjuk, hogyan tudjuk eligazítani ezt a zűrt.

A történtek után ez a mondat jó hírnek hatott.

- Igen, uram! Köszönöm a megértését...

Santinelli elkezdte összeszedni a papírjait.

- A jövőben, Mr. Bardine, a saját példájával fogja megmutatni, hogy az olyan cselekedetek, mint amiről most beszélgettünk, miért nem használnak soha egy férfinak, aki ilyen kényes pozícióban van, mint ön.

- Igen, uram! - bólogatott Bardine. - Úgy lesz, uram!

Santinelli csak elmosolyodott.

- Ó, ebben egészen biztos vagyok!

8

Itt már járt valaki! A házban minden a feje tetején állt, pontosan úgy, ahogyan Mrs. Potter elmondta.

Ben megtorpant Potterék kis bérházának ajtajában, és úgy gondolta, érdemes szétnézni, mielőtt belépne. A kis nappali szoba hiányosan volt bebútorozva: csak egy öreg heverő, egy hintaszék, egy alacsony, vékony lábakon álló lámpa, meg egy szürke és barna színű rongyszőnyeg alkotta a berendezést.

A párnát ledobták a heverőről a padlóra, a rongyszőnyeget összetekerték és az egyik sarokba gyűrték. A szoba közepén papírok, könyvek, kis dobozok és különféle ruhadarabok hevertek a földön, nyilvánvalóan valamilyen fiókokból borították oda.

Ben az órájára nézett. Igen, van ideje arra, hogy egy kicsit hosszabban időzzön itt. Ez a kis kitérő az úgynevezett öngyilkosság helyszínére - finoman kifejezve - nem mondható hivatalosnak, és még néhány helyen meg kell majd állnia útközben. De foglalkoztatta néhány kínzó kérdés, amely ide űzte őt, és remélte, hogy talál valamilyen választ, legalább valami kis dolgot. Mrs. Potter nagyon örült neki, odaadta a kulcsot, és felkészítette arra, hogy mire számíthat.

Belépett a házba, és bement a konyhába. Minden fiókot kihúztak, és a tartalmukat kiszórták az öreg, négylábú asztalra: ott hevert néhány szedett-vedett mély- és lapostányér, régi katonai evőeszközök, foszladozó konyharuhák, némi élelmiszer és egy félig üres Saltine kekszesdoboz. A pulton kis fémdobozok álltak - mindegyiket kinyitották, s valaki beleturkált a lisztbe, a teába és a cukorba, és sokat kiszórt belőlük. Ben a hűtőszekrényt is megnézte - arról sem feledkeztek meg.

A hálószobához ért. Itt tűnt a legnagyobbnak a rendetlenség, valószínűleg azért, mert Sally itt tartotta kevés holmijának túlnyomó részét. Ben egy pillanatra megállt az ajtóban, s látta a díszes paplant, amelyet lehúztak a kis ágyról, a szépen faragott lovat az öltözőszekrényen, a képeket, amelyek most ferdén lógtak a falon - derűs tájakat, legelésző lovakat és keményen dolgozó parasztokat ábrázoltak. Az ágy melletti négyszögletes asztalon állt egy kis porcelánlámpa. Kézzel festett virágok díszítették, de meg volt repedve, és egy szép, horgolt lámpaernyő tartozott hozzá. Szemmel láthatóan ez lehetett Sally kedvenc szobája, az ő kis magánvilága. Erre fordította figyelmének és kreativitásának legnagyobb részét.

A kis szekrényt átkutatták ugyan, de a ruhák többsége még ott lógott benne. Ben megfigyelte a blúzokat, a szoknyákat, a ruhákat és a sálakat. Teljes - meglehetősen konzervatív - ruhatára tiszta, vasalt és rendezett volt. A szekrény levendulaillatot árasztott.

A szobába beáradt a napfény a délre néző ablakon keresztül. Az ablak alatt állt Sally régi diófa íróasztala. Az összes fiókot kihúzták, tartalmukat pedig szétszórták. Ennek ellenére Ben könnyen maga elé tudta képzelni, hogyan nézhetett ki eredetileg: néhány könyv, a szótár és az értelmező szótár ott lehetett balkézre, egy kis teásdoboz, benne tollak és ceruzák a jobb oldalon, középen pedig... Nos, bármi legyen is az, amit Sally ott tartott, amin dolgozott, az most valahol ott van a padlón, vagy pedig elvitték. De egy pillanatra maga elé képzelte, amint ott ül a súlyos, kerekeken álló faszéken, ide-oda gurul vele, rásüt a nap, és ennek az egész, napfényben fürdő, zöld, fejlődő növényekben oly gazdag vidéknek a képét láthatja egyfolytában az ablakon keresztül.

Eszébe villant valami, nem egy hosszú, aprólékosan megfogalmazott gondolat, hanem csak egy futó benyomás, egy egyszerű következtetés: Mulligan súlyosan tévedett, amikor Sallyt "múltból visszamaradt hippinek", egy "örök vesztesnek" nevezte.

Ben lépéseket hallott a teraszról, majd felismerte Mrs. Potter hangját, amint a közelben felcsendült:

- Biztos úr, Mr. Cole!

- Igen, asszonyom, itt vagyok.

Visszament a bejárat felé, és a nappali szobában találta az asszonyt. Karba tett kézzel állt, és rázta a fejét a szörnyű rendetlenség miatt.

- Most nézze meg! Még soha nem láttam ilyen förtelmet!

Ben maga is eléggé megrökönyödött.

- Ezek a mi embereink voltak?

- Azt állították. Mulligan őrmester azt mondta, azért jöttek, hogy nyomra vezető jeleket és tárgyakat keressenek, persze hogy beengedtem őket, és amikor elmentek, így nézett ki a ház. Mit gondol, érdemes panaszt tennem?

- Nos... - Ben körülnézett, elbizonytalanodott, hogy mit válaszoljon. - Hát... majd megkérdezem Mulligant, mit tud erről. Én az ön helyében nem aggódnék. Biztos vagyok benne, hogy majd rendet is csinálnak, mihelyt lezárták a nyomozást.

A nő megrázta a fejét, és lassan az ajtó felé indult.

- Hát, gondolom mindent összepakolnak, és odaadják valami jótékonysági egyletnek. Nem tudom, mi mást lehetne tenni a ruhákkal meg a többi holmival most, hogy Sally meghalt. Szegényes holmik. És mondja meg nekem, mit kellene tennem a... - Egy pillanatra megállt a teraszon, és a bekötőutat nézegette. - Ez az! Az autó!

Ben utánament.

- Van valami baj?

A nő még mindig jobbra-balra nézelődött.

- Éppen azt akartam megkérdezni öntől, hogy mit csináljak Sally kisteherautójával most, hogy meghalt. De már emlékszem... nincs is itt.

Ben felfigyelt erre.

- Ez... ez szokatlan?

- Mindig azzal ment dolgozni, és mindennap azzal jött haza, és ha aznap este itthon tartózkodott, akkor az autónak is itt kellene lennie. Ott szokott vele megállni. Látja, hogy milyen barna ott a fű? Mindig ott parkolt.

- Talán már a rendőrség zárolta. Majd utánanézek.

- De nem állt itt aznap este, amikor őt halva találtam.

Ben kíváncsi arcot vágott.

- Ez kissé különös, nemde?

- Ó... én már semmit sem értek... - Cecilia benézett az ajtón, és ismét a nappali szobát méregette. - De azt hiszem, szörnyen magányos lehetett. Úgy tűnt, hogy az állatok voltak az egyetlen barátai. Úgy sejtem, hogy vagy elvált, vagy külön élt a férjétől, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy egy ilyen szép, vörös hajú nő mi másért élne magányosan és teljesen egyedül.

Ben nem gondolta, hogy a kérdés, amit feltesz, fontos lehet:

- Vörös hajat mondott?

- Hát persze. Olyan volt a haja, mint a napkelte.

Nem. Ennek nincs semmi értelme. Úgy érezte, hogy ezek a kérdések nem helyénvalóak.

- Öö... Mrs. Potter, hogy nézett ki Sally?

- Ó... hát csinosnak nézett ki, de megfáradt, tudja? Szeplős arc, nagy, barna szemekkel... de a bőre ráncos volt, gondterheltnek tűnt.

- Milyen magas lehetett?

- Mmmm... - Kezét tenyérrel lefelé felemelte. - Körülbelül ekkora.

- Százhatvan, százhatvanöt centi... És az életkora?

- Hát, amikor kibérelte a házat, azt mondta, hogy harmincnégy, de ez két évvel ezelőtt történt, tehát azt hiszem, harminchat lehetett, annyinak is néztem.

Ben még egyszer megkérdezte:

- És vörös haja volt?

A nő egy kissé türelmetlenül nézett rá.

- Nem látta aznap este?

- Hát... de igen...

De hirtelen már nem volt ebben annyira biztos.

* * *

A piros Porsche több mint kilencven mérföldes óránkénti sebességgel haladt, és az egyik kanyart nem tudta bevenni. Kirepült az autópályáról, és belerohant a töltésbe. Néhány autó azonnal megállt, lett elég tanú.

- Hát igen - mondta egy vakációzó nyugdíjas -, úgy ment el a lakókocsim mellett, hogy szinte állva hagyott, aztán végül bumm! Úgy lecsúszott az útról, hogy csak na!

- Túl gyorsan ment - tette hozzá a felesége. - Ez az igazság.

A rendőr mindent felírt. A hatósági személyek tekintélyes csapata gyűlt össze: megjelent két rendőrkocsi, két mentőautó, sőt egy tűzoltóautó is. A megkülönböztető jelzések lámpái villogtak, kirakták az útra a forgalomelterelő kúpokat, és ez elég nagy látványosságot jelentett. Az arra haladó autósok szokás szerint a nyakukat nyújtogatták, és a főút forgalma erősen lelassult.

A helyszínelő rendőr elkiáltotta magát:

- Hé! Valaki irányítsa már a forgalmat! Egy kicsit hajtsátok meg a kocsikat!

Társa odament hozzá a roncstól.

- Szereztem neked egy igazolványt, Brent!

- Szóval igazam volt?

- Igen, James Bardine, a tüzes kis ügyvédkölyök. A kedvenced.

- Gondolom meghalt.

- Hát persze. Félig átment a szélvédőn, és beleszorult az összegyűrődött motorháztetőbe. Szét kell majd vágni a kocsit, hogy ki tudják onnan szedni.

A rendőr ezt is felírta.

- Hát, akkor már nem tudunk fogócskázni vele. Milyen kár!

Társa lenézett a vízelvezető árokba, ahol néhány férfi a kocsi elejét vágta szét és szedte darabokra. A holttestet próbálták kiszabadítani.

- Öregem, hogy tudott ez kanyarodni ezzel a géppel! Soha egy mozdulatot el nem vétett! Defektet kaphatott vagy valami ilyesmi.

- Valószínűleg elaludt a volánnál.

- Fényes nappal? - nézett rá rosszallóan a társa. - Nem létezik. Nagyszerűen vezetett. Csodálkozom a dolgon.

- Ugyan, majd a többiek megoldják a problémát, ne aggódj emiatt! Végezzük el a saját munkánkat, aztán tűnjünk el innen!

James Bardine ugyanúgy összezúzódott és szétroncsolódott, mint az autója. Vére még akkor is szivárgott a földre, amikor a mentősök elkezdték kihúzni az összegörbült fémlemezből. Nehéz munkának ígérkezett, lassan haladtak vele.

De miközben ezt a kegyetlen feladatot végrehajtották, egyikük sem érezte a kén szagát, és nem látták a kocsi hátulja felől rájuk bámuló sárga szemeket sem. Nem hallották a pokoli vihogást, sem pedig a fekete, bőrszerű szárnyak szokatlan zaját, amikor a szellemek elrepültek.

* * *

Lucy Brandon és leánya, Amber, délután öt óra körül ért haza. Mindketten fáradtak, ingerültek és szétszórtak voltak. Lucyt nagyon felkavarta ez a nap, a feljelentés benyújtása és az ezzel kapcsolatos dolgok, és rettegett attól a gondolattól, hogy aznap este az arca megjelenik a televízióban. Amber számára a nap egy merő zűrzavarnak tűnt. A nappal legnagyobb részét Claire házában töltötte ahelyett, hogy az iskolában lett volna barátai között, és még mindig nem volt egészen biztos abban, hogy miért.

Lucy talált egy kevés párolt húst a fagyasztóban. A mikrohullámú sütőben felmelegítette, készített hozzá egy kis salátát - ennek most meg kell felelnie vacsorára. Túl fáradtnak érezte magát, és gondolatait egészen más dolgok foglalták le ahhoz, hogy képes legyen valami komoly ételt készíteni.

Amber levette kabátját, és ledobta a nappali szobában a padlóra a babái és a játékai közé. Felvett egy hosszú, rózsaszínű ruhába öltöztetett szőke babát, és gyengéden ringatva magához ölelte.

- Mami! - szólalt meg.

- Igen, édesem! - válaszolta Lucy a konyhából.

- Nem mehetnék vissza az iskolába?

Lucy nem örült ennek a kérdésnek. Ez még jobban megnehezítette számára, hogy kitartson elhatározása mellett.

- Nem, édesem, a keresztény iskolába nem. Megpróbállak visszavinni Miss Brewer osztályába. Örülnél neki?

Amber a babát ringatta, és belenézett festett kis szemeibe.

- Én a keresztény iskolába akarok járni!

Lucy megnyomta a mikrohullámú sütő gombját, amely zümmögni kezdett.

- Hát... majd máskor beszélgetünk erről, Amber. Zűrös napunk volt.

Amber egyre mélyebben belemerült melankóliájába.

- Nem akarok visszamenni Miss Brewer osztályába! Nem akarom azokat a dolgokat tovább csinálni!

Lucy benézett a nappaliba.

- Amber, akaszd fel a kabátodat, kérlek!

A kislány oda se nézett.

- Amber!

A kislány nagyon csendesen ült, kék szemei üresen meredtek a semmibe. A baba kihullott a kezéből.

Lucy közelebb ment hozzá, hogy utasításának nagyobb nyomatékot adjon.

- Amber, azt mondtam, hogy akaszd fel a kabátodat!

- Aahhh! - sikoltott fel a kislány örömmel, és arcára eksztatikus mosoly ült ki.

A kávézóasztalon álló kis játékautót nézte.

Lucy álltában megdermedt. Ó nem! Már megint!

Amber felállt, felugrott a levegőbe, és úgy rugdalózott, mint egy ujjongó ló a lovasbemutatón. Úgy nyerített, mint egy féktelen csődör, kék szeme táncolt, fejét rázta, amitől szőke hajfonatai vállát verdesték.

- Tényleg minden rendben van, Amber! Tényleg ne félj, mert a barátaid előtted mennek!

Lucy nem tudta, mit tegyen. Már kezdte unni ezt a dolgot.

- Amber, elég volt! Ne legyél Amethyst! Nem akarom, hogy Amethyst legyél! Akaszd már fel a kabátodat!

Amber odaügetett a kávézóasztalhoz, és megragadta a kisautót.

- Hejhó! - Az asztal körül futtatta, és a kerekek hangját utánozta.

Lucy most már valóban haragudott.

- Amber! Azt akarod, hogy... - azt szándékozott mondani, hogy "elfenekeljelek", de ez a szó most nem tűnt megfelelőnek.

- Gyorsabban! - kiáltozta Amethyst. - Gyorsabban, még gyorsabban... lóhalálában, lóhalálában!

Azután egy utolsó sikoltással és egy erőteljes kézmozdulattal meglökte az autót az asztal végéről. Az végigrepült a szobán, leesett a szőnyegre, majd néhányat bukfencezett.

- És most megszabadultál, otthagytad azt, amit életnek hívnak! - harsogta Amethyst érdes hangon nevetve, és ismét nyerített. - Olyan esetlen voltál!

Lucy hátrált, amint lánya ott táncolt, és lóként ágaskodott a felborult kisautó körül.

Felvette Amber kabátját, és felakasztotta saját maga.

9

- Hogy mit csinált maga?

Wayne Corrigan ügyvéd eddig a pontig türelmesen hallgatta Tom történetét, alig vetett közbe egy-egy szót. Ez volt az első kérdése.

Tom megpróbálta megmagyarázni:

- A kislányon keresztül... egy szellem nyilvánult meg.

Corrigan ujjaival megtámasztva homlokát lenézett az íróasztalára, és a feljelentést kezdte lapozgatni, hogy ezáltal vezesse le érzelmeit. Ezt most biztonságosabbnak érezte, mint hogy belenézzen Tom Harris és Mark Howard pásztor szemébe.

- Megnyilvánult... egy szellem...

- Igen. Az ilyen embereket médiumoknak szoktuk nevezni: ez az, amikor valaki megengedi, hogy egy démoni szellem beszéljen rajta keresztül...

- Igen, tudom, hogy mi ez, de... - Corrigan egyszerűen nem talált megfelelő szavakat érzelmeinek kifejezésére. Csak a fejét rázta.

Ők voltak az utolsó ügyfelei aznap, de valószínűleg ez jelentette a legkínosabb beszélgetést az összes közül. Corrigan próbált udvariasan viselkedni, de ez nem ment könnyen. Ó, micsoda elvárásokat támaszt sok ember! Itt van ő, a negyvenes éveiben járó kisvárosi ügyvéd, aki éppen hogy csak meg tud élni a fizetéséből; egy józan gondolkodású férfi, akire vár otthon egy drága feleség és négy gyermek; fizetnie kell a jelzálogkölcsönt, és akinek a számára az élet küzdelmek és hibák sorozata, mint bárki másnak. De most megint itt van valaki, akinek van egy problémája, de nincs pénze, és azt várja tőle, hogy tegyen csodát, és hogy kínáljon gyors, egyszerű megoldásokat egy olyan ügyben, amely összetettnek és bonyolultnak ígérkezik. Ez nem igazság!

Mark pásztor úgy látta, hogy ideje beleszólni a beszélgetésbe:

- Mr. Corrigan, biztosíthatom önt afelől, hogy Tom józan és megbízható ember. Én elhiszem mindazt, amit mondott, ezenkívül szavait Mrs. Fields is meg tudja erősíteni. Ő is ott tartózkodott, és látta az esetet.

- Jó, jó, rendben van!

Corrigan egy pillanatra elgondolkodott. Egyáltalán érdemes meghallgatnia a továbbiakat? Meddig engedje ezt a két férfit elmenni, mielőtt csalódást okozna nekik? Talán közölje velük, mennyi az ügyvédi díj egy ilyen ügyben, és így zárja le ezt az egész beszélgetést? Tom Harrisszel nem állt közelebbi ismeretségben, viszont ismerte és kedvelte Mark Howardot. Mark kedves, becsületes, az ötvenes éveiben járó férfi volt, aki - a Biblia szavaival élve - "tisztességben őszült meg". Corrigan Isten hasznos szolgájának tekintette őt, és szinte mindenki egyetértett abban, hogy a Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet sok jót tett saját tagjaiért és az egész településért.

Corrigan megrázta a fejét. Ez mindig a jó emberekkel történik meg! - gondolta.

Egy sóhajtással hátradőlt.

- Rendben van, folytassa!

Tom nem volt biztos abban, hogy akarja-e folytatni.

- A kislány... mintegy három hónappal ezelőtt került az iskolánkba. Édesanyja hozta és íratta be őt hozzánk.

- Egyetértett Mrs. Brandon az önök hitvallásával?

- Igen. Aláírásával igazolta, hogy elfogadja. Ismeri tantételeinket.

- Tud a testi fenyítésről szóló paragrafusról is?

- Nos, feltételezem, hogy elolvasta.

- Rendben van, folytassa!

Tom összeszedte gondolatait, és folytatta a történetet:

- Amber egy ideig nagyon jól kijött a többi gyerekkel. Körülbelül egy hónapjába került, míg be tudott illeszkedni. Ezután a szünetben elkezdte tanítani a gyermekeket... relaxációra.

- Relaxációs módszerekre?

Tom és Mark egy reménysugárral a szemükben pillantottak egymásra.

- Hallott már erről? - kérdezte Tom.

- Foglalkoztam egy üggyel egy évvel ezelőtt: egy iskolában tornaórák keretén belül jógát, ennek részeként pedig relaxációs módszereket tanítottak. Néhány - keresztény - szülő panaszt tett, hogy az iskola egy keleti vallást tanít.

- És... - Mark kíváncsivá vált. - Mi történt?

- Panaszt tettünk a körzeti tanfelügyelőségen, de nem értük el a kívánt eredményt. Az iskola egyszerűen megváltoztatta a gyakorlat nevét, hogy ne lehessen a programot kifogásolni, s így már nem tűnt vallási kérdésnek, és minden maradt a régiben.

- Szóval... - kockáztatott meg Tom egy megjegyzést - gondolom, elvesztették az ügyet.

- Igazából nem elvesztettük. Elejtettük. De szeretném hallani a történetének a folytatását.

- Hát... Láttam, hogy Amber mit csinál, és megkérdeztem tőle, mi folyik itt? Azt válaszolta, hogy azt teszi, amit ő Miss Brewer osztályában tanult - ez a Bacon's Corner-i általános iskolában van -, és hogy ez egy nagyszerű mulatság, mert ettől az ember jobban érzi magát, és találkozik különleges barátokkal, képzeletbeli vezetőkkel. Nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a dologgal, tehát hagytam, hadd csinálja. Úgy tűnt, hogy a többi gyermeket egyébként sem érdekli ez az egész.

- Ezután a gyerekek elkezdtek fantáziajátékokat játszani - tudja, hogyan szokták ezt a gyerekek. Azt játszották, mintha egy lovasbemutatón lennének, néhányan lovakként viselkedtek, és mutatványokat hajtottak végre, a többiek lettek az idomárok. A gyermekek gyakran játszanak ilyen játékokat - ebben valóban nem volt semmi szokatlan.

- De aztán... Amber lett a vezető a csoportban, és az ő lova - amit ő játszott - mutatta meg a többi lónak, hogyan ágaskodjanak fel, hogyan csinálják a mutatványokat és hogy... gondolom azt, hogyan lehetnek jó lovak. Ezzel még nem is lett volna semmi baj. De Amber a szünet után is úgy csinált, mint egy ló. Ágaskodva ment be a terembe, egy darabig még ott ült a padjában, majd minden elfogadható ok nélkül elkezdett fel és alá táncolni a padsorok között. Amikor szóltam hozzá, csak nyihogott, mint egy ló, és kezdett komoly fegyelmezési nehézségeket okozni. Zavarta az osztályt és a tanítás rendjét.

- Mondd meg a lány lónevét! - szólt közbe Mark.

- Ó, igen, persze! - jutott eszébe Tomnak ez a részlet. - Végül elkaptam. Azt mondtam neki: "Amber, most már ülj le, és maradj csendben!" Erre ő - Tom a kezével utánozta a mozdulatot - rúgkapálni kezdett, mint egy vadló, nyerített, és ezt mondta: "Én nem vagyok Amber. Az én nevem Amethyst!" - Tom megvonta a vállát. - Ezt már nem tűrhettem tovább, kénytelen voltam kivinni őt az irodába, és elfenekeltetni Mrs. Fieldsszel.

- Huh... - Corrigan az asztalán fekvő okiratra pillantott. - Ha nem tévedek, ez a feljelentés második pontja.

- Azt hiszem. Azt az eljárást követtük, amelyet szabályzatunk világosan megfogalmaz, és amellyel minden szülőnek egyet kell értenie, amikor beíratja hozzánk a gyermekét. Egy lapos fadarabot használunk erre, amikor a gyermek úgy dönt, hogy szembeszegül tanára akaratával, és miután gondosan mérlegeljük a körülményeket. Félrevonulunk a tanulóval, imádkozunk vele, és azonnal megpróbálunk érintkezésbe lépni a szülőkkel...

- Kapcsolatba tudtak lépni Mrs. Brandonnal?

- Nem. Megpróbáltuk hívni otthon is és a postán is, de sehol sem tudtuk elérni, és a helyzet kezdett nagyon kiéleződni.

- Ki fenekelte el Ambert?

- Mrs. Fields. Nálunk alapelv, hogy a lányokat egy nőnek kell elfenekelnie, a fiúkat pedig egy férfinak.

- Ez jó. Volt ott szemtanú?

- Igen, művészettörténet-tanárunk órákat tartott aznap, ő látta el a tanú szerepét. Jegyzőkönyvet vettünk fel az esetről, és végül este sikerült beszélnünk Mrs. Brandonnal, és elmondtuk neki, hogy mi történt.

- Hogyan reagált ő erre?

- Ez a dologban a legkülönösebb. Egyetértett vele. Nem ellenezte, hogy elfenekeljük Ambert, ha megérdemli.

Corrigan ismét a feljelentésre pillantott.

- Hm. Valakinek a befolyására megváltoztatta a véleményét. De mikor... huh...

Tom tudta, hogy Corrigan mire gondol.

- Körülbelül egy hónappal ezelőtt. Miután Ambert megbüntettük, a dolgok elég simán mentek mintegy három napig, de akkor... - Tom megállt, hogy gondolkodjon. - Azt hiszem, a déli szünetben kezdődhetett. Amber megint "lóvá változott", ugyanúgy, mint korábban, és úgy jött be az osztályba, mint... mint Amethyst. Ez alkalommal már nem olyan elnézően viszonyultam hozzá, hanem határozottan megfogtam, szembenéztem vele, és akkor... - Tom elhallgatott. Úgy nézett ki, mintha sírni akarna. Kényszerítette magát, hogy folytassa: - Ekkor valami hatalmat vett a kislány fölött. Az egész személyisége megváltozott. Elkezdett káromkodni és átkozódni, gúnyolta Jézus nevét, és... és kénytelen voltam kivinni. A többi gyermeket ez valóban zavarta. A karjánál fogva megragadtam, és úgy kellett kivonszolnom őt az osztályból - belekapaszkodott a padokba és a székekbe, még a többi gyerekbe is. Mrs. Fields tisztán hallotta a felbolydulás zaját az előtéren keresztül, és átszaladt, hogy meglássa mi történik. Kettőnknek kellett kivinni őt a közös helyiségbe, és csak együttesen tudtuk lefogni. Egyszerűen őrjöngött... nem, ez annál is rosszabbnak tűnt. Magánkívül volt. Nem Amber Brandon volt.

Tom megállt. Se Corrigan, se Mark nem mondott semmit. Nem tettek fel kérdéseket. Mindketten a történet folytatását várták.

Tom rákényszerítette magát, hogy kimondja a legnehezebb szavakat.

- Ekkor... szellememben felismertem, hogy Amberen keresztül egy démon nyilvánul meg, s szembeszegültem vele... ezzel az Amethysttel, Jézus nevében. Megparancsoltam neki, hogy némuljon meg, és menjen ki belőle.

Corrigan hátravetette magát a székében, és egy mélyet sóhajtott.

- De ezután rendbejött, ugye? - szólt közbe Mark.

- Igen, utána ismét önmaga volt.

- Ezért természetesen azt feltételezte, hogy az a démon elhagyta Ambert, hogy ki tudta űzni belőle? - kérdezte Corrigan.

Tom szemmel láthatóan zavarba jött.

- Igen. Azt hiszem. De valószínűleg nem a valóságnak megfelelően mondta el a történteket, amikor hazament. Mrs. Brandon másnap eljött az iskolába, rendkívül felháborodottan viselkedett, és fizikai bántalmazással, terrorral, megfélemlítéssel vádolt minket...

Corrigan a könyvespolcára nézett, lassan egyre lejjebb csúszva székében.

- Megpróbált kiűzni egy démont egy tízéves gyermekből...

Mark tiltakozott:

- Mr. Corrigan, tudja mit mond a Biblia a démoni tevékenységről. Ugye tudja, hogy a démonok valóságosak?

Corrigan íróasztalára ejtette karját, és Mark arca felé mutatott.

- Pásztor, azt hiszi, hogy az esküdtszék ezt elfogadja? Tessék, mutasson be egy bravúrt, és győzze meg ennek az országnak akár csak egyetlen esküdtszékét is arról, hogy ez a viselkedés helyénvaló volt! - Most már mindkét kezét használta, mert egyre hevesebben gesztikulált. - Egy gyermek, egy tízéves gyermek, és maga megpróbál kiűzni belőle egy démont!

- Miért, mit kellett volna tennem? - kérdezett vissza Tom.

Corrigan visszaült a helyére, mielőtt teljesen lecsúszott volna a székről, íróasztala fölött előrehajolva az előtte heverő feljelentést lapozgatta.

- Nos, először is, nem lett volna szabad egyedül cselekednie, és nem lett volna szabad ezt megtennie anélkül, hogy tanácsot kért volna valakitől, méghozzá jogi tanácsot.

- Most már tudja - vetette közbe Mark.

Tom azonban tiltakozott:

- Na de jogi tanácsot? Ezt honnan tudhattam volna? Mikor kért Pál és Silás jogi tanácsot, mielőtt...

- ...a börtönben kötöttek volna ki, ugye ezt akarta mondani? - Corrigan ujjával pattintott egyet, és ha ő csak egy kissé emelt hangon beszélt, az nála a felindultságot jelentette. - Megverték és börtönbe vetették őket egy démon kiűzése miatt. Maga most ugyanennek a dolognak a magánjogi verziójával néz szembe. Egy magánkereset miatt ugyan nem fogják magát bebörtönözni, de akkor is szüksége lesz egy olyan földrengésre, mint ami Filippiben történt, hogy kimentse magát ebből a helyzetből. Az Amerikai Személyiségi Jogok Egyesülete minden ilyen ügyre ráteszi a kezét... Gondolom, ezt tudják.

Mark és Tom egymásra nézett. Az ASzJE, ez a hírhedt szervezet - bűnszövetkezetnek is lehetne nevezni - látszólag feddhetetlen, erényes és idealista jogi szakemberek egyesülete, akiket semmi más nem érdekel, csak a szabadság, akik azonban motívumaikban és célkitűzéseikben bűnösen liberálisak és keresztényellenesek. Manapság egyre nehezebben lehetett a keresztények, gyülekezetek és egyházi szervezetek ellen indított törvényes eljárások között olyat találni, amely mögött ne állt volna ott az ASzJE, és ennek számos, az egész országra kiterjedő fiókintézménye.

Mark védekezni kezdett:

- Azt hittük, talán ez az eset...

Corrigan kopogni kezdett a feljelentés első lapjának alján:

- Ames, Jefferson és Morris az ASzJE tagjai. Ők működtetik a helyi szervezetet, és erőszakos módon képviselik liberális nézeteiket errefelé évek óta. Mit gondol, egyébként hogyan tudhatott volna a sajtó arról, hogy el fogják venni magától a gyermekeit, hogyan kerültek oda a lakásához és a rendőrségre, hogy beleköthessenek magába? Mit gondol, miért voltak ott és filmezték le, amikor átadták magának az idézést? Azért, hogy botrányt kavarjanak, és hogy bemocskolják magát a nyilvánosság előtt, azért. Mit gondol, miért vették el magától azonnal a gyerekeit? Mihelyt az ASzJE tudomást szerzett erről az ügyről, azonnal kiszivárogtatták a gyermekvédelmiseknek az információt - valószínűleg kicsit ki is színezték -, és bevonták őket is a dologba. Ők szeretik az ilyen pikáns híreket. Így már előre megbélyegezték magát, Tom, rásütötték magára a gyermekek bántalmazójának a bélyegét, még azelőtt, hogy megjelent volna a bíróságon. Az ASzJE piszkos módon játszik.

- De nézzük csak meg a keresetet, amelyet... huh... a pásztor, az iskolaigazgató, a gyülekezet és a gyülekezet vezetősége ellen nyújtottak be. Egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartás, egy démon kiűzése (ez csak természetes), elfenekelés által elkövetett fizikai bántalmazás, eltúlzottan vallásos oktatás, amely káros a gyermekekre, zaklatás, diszkrimináció és vallásos tanítás a szövetségi állam pénzének felhasználásával.

- Ez az egész olyan, mint a dinamit: nagyon meg fogja nehezíteni az ügyet, mert az ASzJE fel fogja használni ezt az összes kényes kérdést a közérdeklődés felkeltésére és felkavarására.

És felfogták a kulcsszavakat? A szövetségi állam pénzének felhasználásával! Ez az, ami át fogja segíteni őket a szövetségi állam bíróságainak ajtóin: egy anya személyiségi jogainak megsértése a szövetségi állam pénzének vallásos oktatásra történő felhasználása által - ez pedig a Munson-Ross-féle személyiségjogi törvény, valamint "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és "A magán-általánosiskolák támogatásá"-ról szóló törvényeknek a megsértése.

- Szövetségi pénzek? - kérdezte Tom.

- Lucy Brandon a postahivatalban dolgozik, eddig világos? Ő a szövetségi állam alkalmazottja, és ennek "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" elnevezésű törvénynek az értelmében anyagi támogatásban részesül Amber tandíjának a kifizetéséhez. Ezt nem tudták?

Tom nagyon meg volt lepődve.

- Ez nekem új. Erről egy szót sem szólt.

- Érdekes. Talán nem is akarta, hogy maga ezt tudja. De bárhogy is van, ha valaki szövetségi pénzből részesül, az azt jelenti, hogy nincs joga ahhoz, hogy a vallások között különbséget tegyen, illetve hogy egy vallást valakire rákényszerítsen. Nem fenekelhet el egy gyereket, nem okozhat lelki kínokat egy kiskorúnak azáltal, hogy azt mondja róla, démoni megszállott, és semmi egyebet sem tehet meg, amit az ASzJE le akar tesztelni a bíróságon. Ez ennek az egésznek a lényege: találnak egy homályos törvényt, és bírósági ügyeket csinálnak belőle, mint például ezt is, hogy a bíróságon olyan széles körben kiterjesszék a törvényt, amennyire csak lehet. Ez "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása", és "A magán-általánosiskolák támogatásá"-ról szóló törvény egy nagy, homályos, bármire ráhúzható füstfelhő, a kongresszusnak egy ügyes húzása, amiről a legtöbb ember soha nem is hallott. Most az ASzJE arra készül, hogy ezt pontosabban meghatároztassa a szokásjog, a bírósági döntések precedensei vagy talán a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján.

Ezért viszik - szövetségi törvényeket idézve - szövetségi bíróság elé ezt az ügyet. Ezt nézzék: kötelesek megjelenni két hét múlva reggel kilenckor a Kerületi Szövetségi Bíróságon Emily R. Fletcher bírónő előtt, nyugati körzet, 412-es szoba, szövetségi bíróság, blablabla. Ez egy szövetségi ügy, emberek.

- Akkor most mit tegyünk? - kérdezte Tom.

Corrigan elhallgatott, majd kinyögött valami válaszfélét:

- Hát... azt mondanám, hogy szükségük lenne egy ügyvédre, de... hm... nem tudom biztosan, kivel tudnának konzultálni egy ilyen dologban...

- Úgy érti, hogy nem vállalja ezt az ügyet? - hökkent meg Mark.

Corrigan idegesen felnevetett, és megrázta a fejét.

- Nos hát... nem. Nem, nem tudom elvállalni. - Hirtelen kicsúszott a száján: - Mielőtt bármit mondanának, vagy megkérdeznék, hogy miért nem...

Elhallgatott. Ó, testvér, már megint el kell ezt magyaráznom naiv mártírok egy újabb csoportjának.

- Figyeljenek rám, nem sértésnek szánom, kérem, értsék meg! Úgy értem, méltányolom az önök álláspontját... - Corrigan eltolta a székét az íróasztalától, néhány kis kézmozdulatot tett, és könyvszekrényére nézett, miközben kereste a szavakat. - De éppen most hoztam egy új szabályt ebben az irodában: tovább már nem vállalom olyan keresztények védelmét, akik nem tudnak fizetni szolgálataimért.

Mark ezt a kijelentést kissé különösnek érezte:

- De hát... mi nem is gondoltuk, hogy ezt ingyen fogja megtenni.

Corrigan számára már nem jelentett elegendő védettséget, hogy az asztalára nézett. Most már a szőnyeget bámulta.

- Howard pásztor, ön az, akinek a legkevésbé akarok csalódást okozni ezen a földön, de... Na jó, hadd osszak meg önökkel néhány elkedvetlenítő információt. Nos, én keresztény vagyok, és ezt mindenki tudja. Tudja a rendőrség, tudják a helyi bírók, tudja a megyei ügyész... És ami a legrosszabb, az egész megyében minden keresztény tudja. Ez azt jelenti, hogy amikor keresztények belekeverednek egy bírósági ügybe, akkor engem hívnak fel, mert én "az ő testvérük vagyok az Úrban".

De aztán, mivel ők... keresztények... különös elképzeléseik vannak arról, hogyan kell megfizetniük a szolgálataimat, ha egyáltalán szándékukban áll fizetni. Leülnek az irodámban, és a hitről meg Isten gondoskodásáról beszélnek, és általában odavetik nekem, hogy Isten majd megjutalmaz engem a rájuk fordított időmért és az áldozatkészségemért, de közben az ügyvédi praxisom súlyos adósságok miatt a csőd szélére kerül.

De, kérem, ne értsenek félre! Én nem hibáztatom őket. Így működik ez a rendszer: a kisemberek - a keresztények - belekeverednek valamilyen bírósági ügybe, mert az állam, az ASzJE vagy valamilyen más elvakult, keresztényfaló világi szervezet kipécézi őket magának, és azok az emberek mindig rendelkeznek elegendő hatalommal, összeköttetéssel és anyagi forrással ahhoz, hogy megnyerjenek minden csatát a bíróságon, amit csak akarnak. Nem úgy a keresztények. Ők kénytelenek spagettit vacsorázni, el kell menniük autót mosni, és minden erejüket meg kell feszíteniük, hogy ki tudjanak fizetni valami szegény, ismeretlen kis ügyvédet, aki feltételezésük szerint annyira szereti az igazságot, hogy nem is érdekli őt a pénz.

Corrigan látta, hogy Mark és Tom a rosszhiszeműség legcsekélyebb jele nélkül figyel - legalábbis eddig. Tehát folytatta:

- És ez még csak a probléma egyik oldala. A másik része az, hogy a keresztényeket túl gyakran megbízhatatlannak tekintik. Képzeljék el, néhány ügyfelemnek azt javasoltam: ne mondják el a bíróságon, hogy ők keresztények - ez az információ sok esetben árthatott volna szavahihetőségüknek! A külvilág... a rendszer... ők azt hiszik, hogy értenek minket. Beskatulyáztak, kategorizáltak, meghatároztak minket. Mi hiszünk Istenben, hiszünk az abszolútumban. Tehát nem lehetünk megbízhatóak! - Keserűen felnevetett. - Amikor a jogi egyetemre jártam, akkor pont fordítva volt. Az jellemezte a közgondolkodást, hogy azok nem szavahihetőek, akik nem hisznek Istenben. Nagyot változott a világ, ugye?

Tehát két lehetőséggel kellett szembenéznem: vagy rendelkezésére állok keresztényeknek, hogy azután azt tapasztaljam, nem tudnak fizetni, vagy pedig ingyen vagy csökkentett áron - általában radikálisan csökkentett áron - vállalom el ügyeiket. A maguk esetében gyakorlatilag semmi esély nincs arra, hogy megnyerjük a pert. Csak valami részleges eredmény elérésében reménykedhetem, de már annyi előítélet halmozódott fel az igazságszolgáltatás egész rendszerében velem szemben, hogy nincs komoly esélyem a győzelemre, tehát megint csak nem fogom megkapni a pénzemet.

Elég világosan fogalmaztam? Egyszóval: anyagi helyzetem és hírnevem miatt nem tehetem meg. Túl sokszor álltam már a csőd szélén ahhoz, hogy egy ilyen ügyet elvállaljak. Azt hiszem, maguknak most egy álmodozó, fiatal idealistára lenne szükségük, egy vadonatúj lóra, amely még képes mérföldeket lefutni, egy olyan valakire, akit rá tudnak venni arra, hogy céltalanul fusson.

Corrigan elhallgatott. Megkönnyebbült ugyan, de egy kicsit szégyellte is magát. A falra nézett, ahol megpillantotta ügyvédi oklevelét, és így fejezte be:

- Időnként kis híján elismerem magamban, hogy gyűlölöm ezt a munkát. Nézzék, mit művel ez velem... Rávesz arra, hogy ráborítsam az érzelmeimet olyan jó emberekre, mint maguk.

Mark az íróasztalánál ülő Corriganra nézett, és felsóhajtott:

- De hát hová mehetnénk? Tomtól elvették a gyermekeit, és még mindig nem tudja, hol vannak. Az iskola nyakába varrtak egy pert, amely... nekem úgy tűnik, hogy a szabadságunkat veszélyezteti. Bacon's Cornerben nincs ügyvéd. Mehettünk volna valahova máshova, de azért jöttünk önhöz Claytonville-be, mert - nem szégyellem kimondani - tudtuk, hogy maga keresztény. Tudjuk, hogy helyesen látja a dolgokat.

Corrigan kissé zavartan nézett a pásztorra:

- Azt hiszem, sikerült szétzúznom az ábrándjait.

- De mi lesz Tommal? Már annyi minden történt vele, hogy bele is keseredhetett volna az életbe. Három évvel ezelőtt egy autóbaleset miatt elveszítette a feleségét, a fizetése szánalmasan kevés, mégis itt maradt két gyermekével, s már négy éve ő a mi keresztény iskolánk igazgatója, és csodálatos munkát végez. És mi a köszönet mindezért? Elvették a gyermekeit, pert indítottak az iskola ellen, ami veszélybe sodorhat mindent, amit ő és mi valamennyien drágának tartunk. Ez nem igazságos! Ez nem helyes! De mindezek ellenére is hű maradt elhivatásához. Ő igaz ember, aki ragaszkodik elveihez és meggyőződéséhez...

- Ezért olyan szánalmas a fizetése. Bocsánat! Kérem, folytassa! - vetette közbe az ügyvéd.

Markot erős ellenszenv fogta el.

- Befejeztem.

Corrigan csendben ült, állát ökölbe szorított kezére támasztotta, egy percig gondolkodott, majd beleegyezőleg bólintott saját gondolataira.

- És ha belegondolunk abba, hogy ez az egész Bacon's Cornerben kezdődött! Úgy sejtem, valahol meg kellett történnie. - Felegyenesedett, és kezét összekulcsolta az asztalon. Percek óta most először nézett rá egyenesen Tomra és Markra. - Pásztor, az ASzJE nem az ön kis iskoláját üldözi. Tom, a maga személye sem érdekli őket túlságosan, mint ahogyan ez az állítólag traumát elszenvedett gyermek sem. Egy szikrányit sem törődnek vele. Nem, ami őket igazán érdekli, az a jogi precedens, valami olyasmi, ami nemcsak magukat érinti, hanem mindenkit. Rendelkeznek a szükséges pénzzel és szakmai jártassággal ahhoz, hogy keresztülvigyék ezt az ügyet, és azt is tudják, hogy maguk nincsenek ebben a helyzetben, és erre számítanak. Ezért választottak egy olyan kicsiny helyet, mint Bacon's Corner, és egy olyan poros kis iskolát, mint a maguké. És azt hiszem, én is ott vagyok, ahol engem látni akarnak. Szinte látom magam előtt az ASzJE ügyvédeit, Amest, Jeffersont és Morrist, amint ott ülnek irodájukban, és ezt mondják: "Oké, csapjunk le Bacon's Cornerre! Ez a Wayne Corrigan olyan, mint egy kiégett elektroncső, soha el nem vállalná ezt az ügyet." Mennyire élveznék, ha így történne! - Újból az asztalán heverő papírokra nézett. - Rendben van, megmondom, mit csinálunk. Először is bocsánatot kérek... bizonyos értelemben. Elvállalom az ügyet, de a lehető legkisebb mértékben akarok részt venni benne. Ez azt jelenti, hogy maguk végzik el a munkát, maguk koptatják a lábukat, maguk nyomoznak, maguk építik fel az ügyet. Én javaslatot teszek, hogy mit kell tenniük, megírom az eskü alatt tett nyilatkozatokat, megszerzem a tanúvallomásokat, képviselem az ügyet, és benyújtom a bizonyítékokat, tanácsokat adok maguknak, de a maguk dolga, hogy beszerezzék az üggyel kapcsolatos információkat. Azt javaslom, hogy kerítsenek egy magánnyomozót, hogy segítsen ebben. Ami az én szerepemet illeti, maguk megkapják azt, ami a pénzükért jár, és... - Nagyot nyelt, vonakodva döntött, és hozzátette: - A tiszteletdíjam felét elengedem, maguk viszont a szavukat adják, hogy a pénz másik felét előteremtik.

Tom és Mark röviden egymásra pillantott, és gyorsan beleegyezett:

- Rendben van.

- Tehát mi a legelső dolog? - kérdezte Mark.

Corrigan végiglapozta a papírokat.

- Először is: kaptak egy ideiglenes határozatot, amely megtiltja maguknak mindazokat a dolgokat, amiket a feljelentés megnevez. Hm... Azt hiszem, ezt abban lehet összefoglalni, hogy tartózkodniuk kell a gyermekek elfenekelésétől, és minden további "botrányos vallásos magatartástól". Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem űzhetnek ki démonokat a két hét múlva esedékes bírósági meghallgatásig.

- Mi fog történni két hét múlva? - érdeklődött Tom.

- Meg kell jelennünk a bíróságon... és alaposan meg kell indokolniuk - ha egyáltalán van ilyen érvük -, hogy mind maguknak, mind pedig az iskola nevében cselekvő összes személynek miért nem tilthatják meg, hogy a gyermekeket elfenekeljék, megüssék vagy bármilyen más módon megfenyítsék. Miért nem tilthatják meg maguknak és a magukkal együttműködő személyeknek a továbbiakban az olyan vallásos magatartást, amely károsodást okozhatnak a gyermekeknek mentális, érzelmi vagy társadalmi szempontból, vagy bármilyen eltúlzott vallásos nevelést, ami veszélyesnek bizonyulhat, történjen az akár közvetlen, akár közvetett módon, akár az iskolában, akár a játszótéren... és így tovább. Végig kell tárgyalnunk ezt az egész szemetet.

- De mit ért azon, hogy "eltúlzott vallásos nevelés"? - kérdezett vissza Tom.

- Ezt a fogalmat még meg kell határozni.

- Mit kell most tennünk? - szólalt meg Mark.

- Próbáljanak rendesen viselkedni ezalatt a két hét alatt! Ne kövessenek el "botrányos" dolgokat, bármit is jelentsen ez a szó! Közben mondaniuk kell nekem néhány elfogadható érvet, amely miatt meg kell hogy engedjék maguknak a fent említett dolgok folytatását. Ezután én benyújtom a bíróságon a viszontkeresetet és az eskü alatt tett nyilatkozatokat, majd pedig odamegyünk, és meglátjuk, meg tudjuk-e szabadítani magukat ezektől a korlátozó rendelkezésektől. Ez az első dolog.

- Mi lesz Ruthtal és Josiah-val?

- Erre nem könnyű válaszolni. Ez az egész egy kusza zűrzavar, és még rosszabb is lehet, mint amilyen most. Mindez attól függ, kihez kerül az ügy. Azt gondolom, joga van egy meghallgatásra hetvenkét órán belül, annak eldöntésére, hogy gyermekeinek elvételét kiérdemelte-e. De ez általában csak abból áll, hogy a bíró automatikusan jóváhagyja a gyermekek gondozásba vételét a szociális gondozó tanúvallomása alapján. Felszólítást kaphat, hogy jelenjen meg, de ki is zárhatják a meghallgatásról. Mindez attól függ, ki vezeti le az ügyet. Majd utánanézek.

- De... visszakapom a gyermekeimet?

Corrigan tétovázott, hogy válaszoljon-e a kérdésre.

- Először valószínűleg végig kell csinálnia a bírósági tárgyalást, ami azt jelenti, hogy hat hónapot vagy még többet kell erre várnia.

Se Tom, sem pedig Mark nem volt felkészülve erre a válaszra.

- De hát az lehetetlen! - fakadt ki Mark. - Kell hogy legyen valami más lehetőség, valami, amit meg tudunk tenni!

- Imádkozhatnak - válaszolta Corrigan. - Különösen azért imádkozzanak, hogy találjanak barátokat a megfelelő helyeken! Küzdelem előtt állnak!

10

Sally úgy döntött, hogy a következő éjszakát is a Rest Easyben tölti. Az egész tízezer dollárt ennek a szobának a bérére költheti, ha akarja, és ha nem jut okosabb dolog az eszébe. Pillanatnyilag nem volt jobb ötlete.

Az egész délutánja és a szobában található összes papír ráment arra, hogy lefirkantotta a gondolatait, amint azok feljöttek benne. Most, amikor az ablakon kívül a nappal átadta helyét az estének, odaült az asztalhoz, és lapról lapra végignézte az aznapi munkáját.

Az első oldalt nem nevezhette éppen remekműnek: "Őrült, nevem Sally Roe", amit egy egész oldalnyi értelmetlen vonal és kacskaringó követett. Nyilvánvalóan látszott, hogy nem tudta megragadni saját gondolatait. És ezt nagyon lehangolónak találta. Lehet, hogy ez a gondolatainak pontos rögzítése? Nem is emlékezett az egészre.

A következő oldalon szerepelt néhány kusza írással leírt szó, ami úgy nézett ki, mintha "Halál" és "Őrültség" akarna lenni, de ebben nem volt biztos. Utána újból kaotikus firkálásra változott az írása, majd a lap alján néhányszor lejegyezte a nevét, és furcsa, sötét krikszkrakszokkal bekarikázta. Emlékezett arra, hogy ezt a depresszió mély vermében követte el, amikor úgy érezte, hogy képtelen bármire gondolni vagy bármit leírni. Egyszerűen jólesett firkálgatnia, kiöntenie érzelmeit a lapra anélkül, hogy bármilyen nyelvet használt volna.

A harmadik oldal olyan nagyszerűnek tűnt, amikor leírta: "Én én vagyok: gondolkodom, létezem, de semmit nem tudok mindannak lényegéről, ami attitűdjeink felmérhetetlen tengere alatt vagy fölött van, amelyek olyannyira pusztítják öntudatunkat a földön az utolsó néhány ősszel elkövetett súlyos testi sértések miatt..." Most már nem is tudta kibogozni ennek jelentését. Úgy tűnt, hogy agya akkor is dolgozott, amikor elméje teljesen összefüggéstelen állapotba került.

Mégis bátorítónak érezte - na nem azt, hogy a délutáni vázlata ilyen sok ostobaságot tartalmazott, hanem azt, hogy most képes volt tiszta elmével, csendben ülni, és tudni azt, hogy ez ostobaság. Valamiféle szellemi vihart élt most túl, valami dühöngő, halálos küzdelmet. Úgy, mint régen - gondolta. Olyan ismerősnek tűnt sok benyomás, sok hallucináció, sok értelmetlen, irracionális gondolat. Már közel tíz éve nem csúszott át ennyire az elméje a határon.

Kétségtelen, hogy ez az újabb, titokzatos és szörnyű félelem hozta vissza mindezt. Az útjába akadt egy régi Gonoszságnak, amelyet nagyon is világosan felismert. Valószínűleg az is felismerte őt, és most bizonyára ezért üldözi. Nem kellett hozzá túl sok képzelőerő, hogy érzékelje: még mindig ott leselkedik rá a motelszoba falain kívül, készen arra, hogy újból rávesse magát, mihelyt nyugovóra tér.

De... mit tegyen, mit tegyen? Mi a következő lépés? Hogyan tudna ettől megszabadulni?

Felvette a Hampton Megye Csillaga aznapi számát. Nem volt benne semmi új az ő haláláról, és tudta, hogy soha többé nem is lesz. Történetét, életét, nevét már eltemették, elraktározták a feledésre ítélt archívumok közé.

Az első oldalhoz lapozott, és egy nagy fényképet kezdett nézegetni. Egy szőke hölgy nyújtott át egy férfinak valamit, ami idézésnek tűnt: "További hírek Bacon's Cornerből, a keresztény iskolában történt botrányról: Tom Harris, a Jó Pásztor Keresztény Iskola igazgatója... egy gyermek bántalmazásával vádolják... a helyi postamester jelentette fel..."

Sally szeme megakadt az utolsó szavakon. A helyi postamester? Újból elolvasta a bekezdést:

"...a gyermek édesanyja, a helyi postamester, először akkor kezdett gyanakodni, amikor tízéves kislánya egy fantáziajátékot játszott, amit tanára megkérdőjelezhető viselkedésnek nevezett, amikor beszámolt neki a dologról...".

Sally megnézte, mennyi az idő. Kevéssel múlt öt óra. Talán van valami a televízióban. Bekapcsolta.

Hát... semmi különös, egy első osztályú futballcsapatot eladtak egy ismeretlen milliomosnak, veszélyes hulladékot takarítanak össze egy közép-nyugati kisvárosban, átfestik az állam parlamentjének egyik történelmi épületét...

Bekapcsolva hagyta a tévét, miközben befejezte az újságolvasást. "Megbízható források szerint Tom Harris otthonából szociális gondozók elvitték két kiskorú gyermekét tegnap délután... A Gyermekvédelmi Minisztériumnak olyan dolgok jutottak a tudomására, amelyek indokolttá tették a gyermekek gondozásba vételét... »Ha már tévedünk, a gyermekek javára kell tévednünk« - állítja a hírforrás... A Gyermekvédelmi Minisztérium vizsgálatot kezdeményez a gyermekek állítólagos iskolai bántalmazásának ügyében... Lucy Brandon postamester és az ASzJE ügyvédei feljelentést tettek az iskola ellen, egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartással, elfenekelés által elkövetett fizikai bántalmazással, eltúlzott vallásos neveléssel, diszkriminációval és szövetségi pénzeknek vallásos neve-lésre való felhasználásával vádolva az iskolát. A kislány elmondja, hogy Mr. Harris megpróbált belőle kiűzni egy démont..." - olvasta.

Ó! Ez van most a tévében is! Sally felerősítette a hangot, éppen akkor, amikor a jelenet peregni kezdett. Ott mutatták a kis iskolát, és ott állt az ajtóban Tom Harris, az igazgató. Igen, és ott volt a szőke hölgy is, amint átadja neki az idézést.

Chad Davis, a Hetes Csatorna hírszolgálatának riportere magyarázta a jelenetet:

- A Mrs. Brandon nevében tett feljelentés újból felveti azt a kérdést, hogy a vallásszabadság meddig terjedhet, különösen akkor, amikor ez kiskorú gyermekeket érint, és a szélsőséges fundamentalisták gyakorlatának korlátozásáért kiált, amelyek megsértik az állam törvényeit.

Következő jelenet: Lucy Brandon, a postamester és... Amber! Egyikük sem szól egy szót sem, csak odamennek egy autóhoz, és beszállnak. Davis tovább folytatja:

- Az esetnek lehetnek a szövetségi szintet érintő vonatkozásai is, mivel a gyermek taníttatásának költségeit részben szövetségi pénzekből fedezték. Az ASzJE úgy érvel, hogy az iskola gyakorlata és tanítása szélsőséges, káros és egyértelműen megsérti az egyház és az állam szétválasztására vonatkozó törvényeket.

A szőke hölgy tűnik fel a képernyőn - arca alatt megjelenik a neve: Claire Johanson, ASzJE.

- Gyermekeink jólétét tartjuk szemünk előtt - magyarázza -, és meg akarjuk védelmezni őket minden további gonosz és megbocsáthatatlan bántalmazástól, amelyet a vallásszabadsággal visszaélve követnek el ellenük.

Majd egy rövid interjú következik a Gyermekvédelmi Minisztérium egyik munkatársnőjével, Irene Bledsoe-val:

- Minden hozzánk érkezett bejelentést kivizsgálunk - szögezte le -, és ennek is alaposan utána fogunk nézni.

David feltesz egy kérdést, anélkül hogy megjelenne a képernyőn:

- Elvették Mr. Harristől a gyermekeit?

- Igen, de ennél többet nem mondhatok.

- Időközben - folytatja David narrátori feladatát - a Kerületi Szövetségi Bíróság egy ideiglenes végzést hozott az iskola ellen, amelyben megtilt minden további elfenekelést, a gyermekekre káros vallásos tanítást és minden botrányos vallásos magatartást a két hét múlva esedékes meghallgatásig.

Ismét a stúdióban ülő bemondó jelenik meg a képernyőn, amint higgadtan néz a kamerába:

- Köszönjük a riportot, Chad. Feltétlenül figyelemmel fogjuk kísérni ezt az ügyet, és beszámolunk az esetleges újabb fejleményekről. Hogy kevésbé komoly témáról szóljunk...

Reklám. Fiatal suhancok futnak, kiabálnak és közben sörösüvegeket nyitogatnak.

Sally kikapcsolta a televíziót, és kábultan leült az ágyra. Irene Bledsoe... az a komisz holdvilágképű nő! Ugyanaz a mogorva tekintet.

Az a nő az átkereszteződésben! Ő lett volna az? Ők lettek volna Tom Harris gyermekei?

Lucy Brandon! Amber. És pont akkor, amikor kezdtek kitisztulni a gondolataim!

Gondolatok kezdték elárasztani Sally elméjét - mint ahogyan a pattogatott kukorica robban ki a burokból -, mindent elsöprő áradatban hajszolták őt; mintha egy vadul száguldó autóban ült volna (amelynek a volánjánál nem ül senki), és amely fékezhetetlenül kanyarodik - egyik gondolattól a másikhoz. Emlékek villantak fel és peregtek le előtte, jelenetek futottak át a tudatán, sokkal gyorsabban, minthogy végignézhette volna; párbeszédek, tények és arcok árasztották el.

Megütögette a halántékát, mintha zajok egész raja támadt volna rá. Egyszerre csak egy jöjjön! Ha valamennyien kiabáltok, akkor nem értem, hogy mit mondtok! Nyugodjatok már meg! Újból a Tom Harrisről készített fényképre nézett az újságban, amint ott áll a kis iskola bejáratánál, és átveszi azt a nagy, fehér borítékot a szőke hölgy kezéből. Tehát ő is találkozott a kis Amberrel!

Sally az inge alatt függő gyűrűre tette a kezét. Úgy tűnt, hogy mindenkivel történik valami rossz, aki összefut Amber Brandonnal. Odament az asztalhoz, és azt a papírdarabot vette a kezébe, amelyet aznap először összefirkált. Több papírja nem maradt. Talán kitűnik valami olvasható írás ebből az egész értelmetlenségből. Hacsak nem további zagyvaságokat fog írni. Ez egy újabb küzdelemnek ígérkezett, de ismét meg kellett próbálnia. Egész éjszaka próbálkozik, ha kell. Fejében keringtek az értelmetlen, féktelen gondolatok, de előbb vagy utóbb elő kell törniük valami érthető módon.

* * *

Hirtelen a motel egész környékét elárasztotta a zaklató démonoknak egy olyan légiója, hogy Chimon és Scion nem tudtak tovább rejtőzködni, és be kellett vetniük minden ügyességüket. Teljes dicsőségben, ragyogóan és láthatóan jelentek meg. Gyors és erőteljes kardcsapásokat osztogattak, amint a démonok ott rajzottak körülöttük, mint valamiféle gonosz, csípős darazsak. A támadás megdöbbentően intenzívnek és meglepően erősnek bizonyult. Úgy tűnt, hogy ha egy szellemet széthasítanak, az csak azért pusztul el, hogy a helyén kettő jelenjen meg. Tele volt velük a levegő. Fürgén és vakmerően támadtak, visítozva, kiáltozva, és még gúnyosan vigyorogtak is hozzá.

- Pusztítóért! - rikoltották csatakiáltásként. - Pusztítóért!

Hát ez megadta a támadás magyarázatát. A démoni hadúr most új taktikával próbálkozott, és ennek csak egy oka lehetett: az angyalok imafedezetével történt valami.

* * *

- Hát - állapította meg Judy Waring -, nem lehet az embereket kiismerni. Mindig is szerettem volna tudni, ki is ő tulajdonképpen. A te ajánlásodra szavaztunk rá, támogattuk őt. És most mit fogunk tenni...

Mark megpróbált véget vetni ennek a telefonbeszélgetésnek, hogy visszamehessen a tanácskozásra. A lelkészlakás telefonja egész nap csöngött, és ő már ott tartott, hogy kihúzza a falból a csatlakozózsinórt.

- Figyelj, Judy - mondta -, éppen most akarunk tartani egy rendkívüli vezetőségi megbeszélést erről, úgyhogy most le kell tennem. De szeretnélek biztosítani afelől, hogy Tom ezt az ügyet nagyon jól, nyíltan és egyenes módon kezelte. Azt gondolom, hogy megbízhatunk benne.

- Hát... olyan sok mindent hallottam...

- Rendben van... Hadd mondjak valamit erről, mielőtt leteszem. Nem akarom, hogy további pletykák terjengjenek Tomról vagy az iskoláról vagy bármiről, ami ezzel az üggyel kapcsolatos. Ha van valami, amit rendezni kell, akkor az ezen az értekezleten fog megtörténni Tom jelenlétében, ahol tud majd védekezni. Most pedig kérlek...

- Hallottad, mit mondtak a hírekben ma este...

- Judy! Figyelj már rám! Nem a hírekből kell megtudnod, mi történt, amikor ez minket érint, a mi gyülekezetünket. Várd ki a dolgok menetét, és ne hallgass pletykákra, és kérlek, ne is terjessz semmilyen pletykát! Megígéred?

- Jó, jó, de nem tudom, hogy járathatjuk-e Charlie-t továbbra is az iskolába most, hogy ez a dolog...

- Lesz egy megbeszélésünk ma este, és foglalkozni fogunk a téged aggasztó kérdéssel is. Csak légy türelemmel!

Judy még akart valamit mondani. Mindig az övé kellett hogy legyen az utolsó szó. Mark csendesen és udvariasan letette a kagylót, mielőtt a nő újból szóhoz juthatott volna.

Cathy Howard ott állt a közelben, kávét készített az ebédlőben összegyűlt férfiak számára, és véletlenül meghallotta, hogyan fejezte be Mark ezt a - legalább huszadik - beszélgetést. Mark odasúgta neki:

- Ha úgy gondolod, akkor húzd ki a telefont, vagy ne vedd fel!

Felesége kérdőn nézett rá.

- Vagy fogadod a hívásokat? - kérdezte Mark.

- Menj csak be nyugodtan a megbeszélésre! - felelte kuncogva. - Majd felírom neked, kik hívtak.

Ez megérdemelt egy puszit. Cathy, a tejfelszőke hajú és csinos skandináv típusú nő, rendkívül higgadtan viselkedett. Megőrizte nyugalmát ebben a nehéz időszakban is, és ezért Mark sokkal hálásabb volt neki, minthogy azt szavakba tudta volna foglalni. Természetesen ő sem élvezte a megpróbáltatást - ki szereti -, de most, amikor még több erő és rugalmasság szükségeltetett, ő gondoskodott erről, és ez megadta Marknak azt a stabil biztonságérzetet, hogy túl fogják élni ezt a válságot.

Mark belépett az ebédlőbe. A gyülekezet négy vezetője már ott ült az asztalnál, és Tom beszámolóját hallgatták arról, ami addig történt.

- Végül is mit mondott az a szellem? - kérdezte Jack Parmenter, egy dolgos, ősz hajú farmer.

Tom nem szívesen emlékezett vissza erre.

- Hát... arról beszélt, hogy mi valamennyien bolondok vagyunk, hogy Jézust imádjuk, s hogy Ő hazugságokat hirdetett, és egyáltalán nem volt Isten, hanem csak egy törvénytelen gyerek - huh, a szellem persze más szót használt -, utána szexuális perverzitással vádolta Jézust... meglehetősen szemléletes kifejezésekkel.

- És mindez egy tízéves gyerek szájából jött ki - szólalt meg undorodva Bob Heely.

Bob vietnámi veterán volt, dízelmotor-szerelő, ő tartotta karban a mezőgazdasági gépeket egész Bacon's Cornerben. Keze durvává vált és megfeketedett az olajtól.

- Számomra ez meglehetősen különösnek tűnik - kezdte Doug Parmenter, Jack fia, apjának kiköpött mása. - Mit gondolsz, Mark? Még soha nem hallottam ilyen szélsőséges démoni megnyilvánulásról, különösen egy kisgyermeken keresztül.

Mark elfoglalta helyét az asztalfőn.

- Én már igen, ezért úgy gondolom, hogy Tom benyomásai helyesek voltak.

Vic Savan, aki a Parmenterékkel szomszédos farmon gazdálkodott, egyetértett vele.

- Amit a kislány - vagy a démon - mondott, az pontosan megegyezik azzal, amit az ördög manapság híresztel a keresztényekről és Krisztusról. Csak nézzétek meg azokat a rágalmakat, amiket az újságokon és a televízión keresztül elterjesztett, és most nem csak a saját helyzetünkre gondolok. Úgy tűnik, hogy mindenki másnak a szabadsága és a személyiségi jogai számítanak, de ha a keresztényekre kerül sor, akkor az emberek - és feltételezem, hogy a démonok sugallatára - azt hazudnak és tesznek, amit csak akarnak.

- Nos - vette át a szót Mark -, amint Wayne Corrigan ezt megfogalmazta, egy pernek, a keresztény szabadság letesztelésének, valahol meg kellett történnie. Úgy tűnik, hogy ez a "valahol" itt van Bacon's Cornerben, és a mi iskolánkban.

- De nem úgy néz ez ki, mintha a Sátán használná ezt a gyereket? - kérdezte Jack. - Úgy értem, hogy ez nagyon lehangoló gondolat.

- Még Isten embereit is fel tudja használni. Hányan hallottatok ártalmas beszédeket erről a dologról, mielőtt eljöttetek volna a ma esti megbeszélésre?

Mindegyik férfi felemelte a kezét.

Vic ehhez hozzáfűzte:

- Összefutottam a Jessup családdal a benzinkútnál, akik azt tudakolták, hogy még hány gyereket bántalmaztak.

Tom ezt megalázónak érezte.

- Bántalmazni? Mit értesz ez alatt?

- Ezt döntsd el magad, Tom!

- Ezt az újságnak és a KBZT-nek köszönhetjük - magyarázta Jack. - Úgy dobálóznak ezzel a szóval, mintha ez bizonyított tény lenne.

- Ez az, ami engem foglalkoztat - mondta Mark. - Mi vagyunk a gyülekezetnek a vezetői, és nekünk kell ennek véget vetnünk. Kérdések, vádaskodások és pletykák fognak keringeni erről, és nekünk most azon kell gondolkodnunk, hogyan fogjuk kezelni ezt a helyzetet.

Vic összevonta a szemöldökét, megvonta az egyik vállát, és így szólt:

- Ami Jessupékat illeti, kiveszik a két gyereket az iskolából. Nem kérnek ebből.

- Wingerék sem - vetette közbe Doug.

- És azt mondták, bolond vagyok, hogy itt hagyom az én három gyerekemet - egészítette ki Bob.

A konyhában újból megszólalt a telefon. Hallották, amint Cathy válaszol egy újabb hívásra.

- Valószínűleg ismét egy család, ugyanazokkal az aggályokkal - jegyezte meg Mark. Tomra nézett: - Nos, Tom, intézzük el az első kérdést, és onnan tovább tudunk lépni.

Cathy bekukucskált az ajtón.

- Ted Walroth van a telefonnál. Látta a ma esti híreket, és tudni szeretné, tartunk-e gyülekezeti tanácskozást.

- Majd visszahívom - válaszolta Mark.

Cathy kiment, hogy átadja az üzenetet, Mark pedig újból Tomra nézett:

- Meg akarod mondani a többieknek?

Tom nem tétovázott.

- Lemondok az iskolaigazgatói tisztségemről. Eltávozom innen mindaddig, amíg ez az egész dolog nem tisztázódik.

Jack vitatta ezt a döntést.

- Ki javasolta neked, hogy ezt tedd?

- Az iskola bajba került miattam. Ha meg akarjuk menteni, el kell tűnnöm a képből.

Igaza volt, de az asztalnál ülők közül senki sem ismerte ezt el szívesen. Hosszú, ideges csend támadt. Az asztalt bámulták, vagy kinéztek az ablakon, vagy a szobában nézelődtek, és csak időnként pillantottak egymásra.

Mark végül úgy döntött, hogy megtöri a csendet:

- Tommal beszélgettünk és imádkoztunk ezzel kapcsolatban, és egyetértettünk abban, hogy valamennyiünknek szembe kell néznünk a valós tényekkel: körülötte forog az egész felbolydulás, és ő áll a vita középpontjában. Tudom, hogy valamennyien kitartunk mellette, de az ő ártatlanságának a kérdése csak másodlagos. A legnagyobb problémánk, amivel most azonnal szembe kell néznünk, az a szülők és az egész település bizalmának a kérdése. Ez a bizalom szenvedett most csorbát, és nehéz lenne visszaszerezni, ha Tomot megtartjuk az állásában.

Jack idegesen mocorgott, jobbra-balra pislogott, majd az asztalra csapott.

- De Mark, ezt nem tehetjük meg! Ez olyan lenne, mintha elismernénk Tom bűnösségét!

Doug közbevágott:

- De apa, vannak, akik ezt már el is hitték! Éppen ma beszélgettem néhány emberrel, akik már fel is adnák az egészet, egyszerűen kivonulnának az iskolából, és hagynák elveszni. Nagyon betett nekik ez az ügy.

Mark sem bírt csendben maradni:

- De hát ez része a hadviselésnek, srácok. A Sátán azért dobta fel ezt az egészet, hogy meggyengíthessen minket pletykák és rágalmak által. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy megvédjük ettől magunkat, vagy hogy legalábbis ne öntsünk olajat a tűzre.

- Ha itt maradok az iskolában, akkor senkit sem fogunk tudni meggyőzni arról, hogy komolyan vesszük ezt az egészet. Én komolyan veszem. Kész vagyok jó lelkiismerettel lemondani, amíg meg nem oldjuk ezt a problémát - magyarázta Tom.

- Mindent elkövetünk, hogy működésben tartsuk az iskolát. Mrs. Fields az állásában marad, és tovább tanítja az osztályában maradó gyermekeket. Én majd gondját viselem azoknak, akik kitartanak a felső osztályokban. Tom, mik a kilátásaink a beiratkozással kapcsolatban?

Tom felvázolt egy elképzelhető listát.

- Hm... azt hiszem, fel kell készülnünk a legrosszabbakra... ami azt jelenti, hogy Judy Waring ki fogja venni Charlie fiát... aztán ott vannak Jessupék a két gyerekükkel... aztán Wingerék három gyereke...

- Mi lesz Walrothékkal? - kérdezte Jack.

Mark válaszolt erre a kérdésre:

- Fel fogom őt hívni. Azt hiszem, rá tudom venni, hogy várjon egy kicsit.

- Tehát megtarthatjuk azt a két gyereket? Egyelőre.

Tom újból felírta őket.

- Rendben van. Ez azt jelenti, hogy öt gyermek kiesik Mrs. Fields osztályából. A felére csökken a tanulóinak a száma. Az én osztályom érintetlen marad. Ez nem is rossz.

- Ezek szerint egyelőre életben maradunk - állapította meg Mark. - De ma este még beszélnünk kell arról, hogy mi lesz Tom fizetésével, amíg nem töltheti be az állását, és hogy ki fogja elvégezni a kiegészítő feladatokat. Nekem nem lesz időm arra, hogy ellássam az egész könyvelést és az adminisztrációt. Aztán ki kell jelölnünk az iskolabusz új útvonalát, mivel Wingerék kiestek, és kerítenünk kell valakit, aki helyettük megszervezi a meleg étkeztetést.

- Ma telefonált Donna Hemphile - jutott Tomnak eszébe. - Ő nagy támogatója az iskolának, és hajlandó a szabadidejéből annyit feláldozni, amennyit csak tud, amikor éppen nincs elfoglalva az ajtógyárban.

- Igen, ő nagyon kedves - jegyezte meg Jack.

- Szóval - folytatta Tom -, ő vállalná, hogy megszervezze a meleg étkeztetést, valószínűleg heti két alkalommal.

- Nem rossz. - Mark felírta saját jegyzetfüzetébe. - Tehát a további megbeszélnivalók ma este: be kell számolnunk nektek arról, amit Wayne Corrigan mondott nekünk, és hogy mit kell tennünk ebben a küzdelemben a bíróságon. - Mark Tomra nézett: - Azután még meghallgatnánk a gyermekeidről szóló legfrissebb híreket.

Tom fáradtnak tűnt. Már elég hosszú harc állt mögötte ebben a kérdésben.

- Wayne Corrigan felhívott ma délután. Végre sikerült felvennie valakivel a kapcsolatot a Claytonville-i Kerületi Bíróságon. Ma egy Benson nevű bíró levezette a meghallgatást. Mint megtudtam, tíz percig tartott. Azt hiszem, nem maradtam le semmiről, úgyis kizártak volna a tárgyalóteremből. A bíró jóváhagyta a gyermekek gondozásba vételét, és októberre tűzte ki a tárgyalást.

- Októberre? - kiáltott fel Jack. - És addig mi fog történni?

- Részt kell vennem valamilyen tanácsadáson, amit persze a bíróság által kinevezett szakember fog megtartani. Meglátogathatom a gyerekeket, nem tudom pontosan, hogy mikor, de azt is ellenőrizni fogják. Ott kell lennie egy szociális munkásnak... - Tom nem tudta folytatni.

- Én azt mondom, hogy csináljuk végig ezt a harcot - lelkesedett fel Jack. - Ha valaki elfut és elbújik, hát csak tegye! Ha kereszténynek lenni túl kemény a számukra, hát azt nem mondhatják, hogy Jézus nem figyelmeztette őket erre. Harcoljuk meg a csatát! Térdeljünk le, és könyörögjünk az Úrnak, hogy mutassa meg a helyzetünkből kivezető utat! A mi Istenünk nagyobb minden feljelentésnél és a gyermekvédelem minden bürokratájánál! Ő velünk van, és ez... de ez az utolsó szavam erről!

Mark végignézett az asztal körül ülőkön.

- És ti többiek? Szeretném hallani most, mielőtt továbblépnénk.

- Harcoljunk! - buzdult fel Doug is.

- Az Úr mellett vagyunk ebben a dologban - csatlakozott hozzájuk Bob. - Ő segít majd nekünk.

Vic emelt hangon folytatta:

- Ha már egyszer velünk kellett ennek megtörténnie, akkor velünk kellett megtörténnie. Úgy tűnik, mi vagyunk az elsők a sorban, fiúk. Ha mi elbukunk, utánunk az összes keresztény iskola elbukik. Inkább mutassuk meg nekik - az Úr segítségével -, hogy milyen az igazi csata.

Mark érezte, hogy Isten keze nyugszik ezeken a férfiakon. Tekintete találkozott Tom szemének pillantásával, és Tom könnyei mögött egy csendes bizakodást látott.

- Akkor imádkozzunk - javasolta -, hogy megállapodásunkat erősítsék meg a mennyben.

Az asztal körül ülve megfogták egymás kezét. Szövetségre léptek egymással és Istennel.

* * *

Magasan a város fölött, az ég és a föld között lebegve, szárnyait lágy, homályos ernyőként kiterjesztve Tal kapitány végighallgatta a megállapodás létrejöttét. A szentek Isten akarata szerint összeforrtak imádságban, a Mindenható pedig meghallgatta a kérésüket. Létrejött a szövetség, amely most már meg volt pecsételve.

- Ez jó - bólogatott Tal -, nagyon jó.

* * *

Claytonville-ben a démonoknak egyszerre elegük lett a mai napból. Az utolsóra is lesújtott a kard, aki motyogott még néhány sértő szót, majd elinalt, bele az éjszakába. Chimon és Scion végre egyedül maradt a motel tetején. A hirtelen támadt csend szinte zavarónak tűnt.

- Nahát! - csodálkozott Chimon. - Valaki imádkozott?

- Úgy tűnik - felelte Scion.

Ott ültek a tetőn, kardjuk a cserepeken nyugodott, szemük az eget fürkészte. Alattuk Sally Roe akkor feküdt le aludni.

Talán most már valamennyien megpihenhetnek éjszakára.

11

A Bergen Ajtógyár egy zajos, poros üzem volt, amely mintegy száz embert foglalkoztatott. Ez jelentette a Bacon's Cornerben található egyetlen valóban ipari vállalatot. Péntek reggel, mint más napokon is, a gyaluk, a csiszológépek, a fűrészek és a fúrók a munkaidő alatt végig olyan fülsiketítő lármát okoztak, hogy az ott dolgozóknak fülvédőt kellett használniuk, és egymás szájáról tudták csak leolvasni a szavakat, ha mondani akartak valamit.

Ben dobhártyáit is fülvédő - két kis szivacs füldugó - óvta, szemén pedig védőszemüveget viselt, amikor végigment a gyáron. Még soha nem járt itt, és elbűvölőnek találta ezt a helyet. A levegőt betöltötte a fűrészpor illata, és ajtók, ajtók mindenütt: egymásra fektetve, állítva, a szállítószalag kampóin a raktár felé lejtő úton, kicsi ajtók, nagy ajtók, olcsó ajtók és finoman megmunkált ajtók.

Ben magára vonta az alkalmazottak figyelmét, amint elhaladt közöttük. Egy egyenruhába öltözött rendőr általában felkelti a kíváncsiságot: megjelenése azt jelenti, hogy valami történt. Udvariasan rámosolygott a termetes nőkre, a fűrészporral borított férfiakra, a részmunkaidőben dolgozó tanulókra, minden alkalmazottra. Sokat felismert közülük, például Donna Hemphile-t, aki rendkívül el volt foglalva azzal, hogy egy nagy halom nyersanyag szétválogatását irányította. Ő is megismerte, és integetett neki.

- Hé, Ben, mit csinálsz te itt? - kiabálta.

- Ó, van egy kis elintéznivalóm - válaszolta, valószínűleg nem elég hangosan ahhoz, hogy a nő meg is hallja. De nem akart beszélni erről.

Előtte, a rengeteg nyersanyag keltette zűrzavaros állapot kellős közepén ott állt a földszinti művezető, Mrs. Abby Grayson irodája. A nő észrevette az iroda ablakán át, és intett neki. A portáról már odatelefonáltak, így várta őt.

- Jöjjön, hagyja ott ezt a zenebonát! - invitálta, miközben kinyitotta az ajtót.

Ben belépett a kis fülkébe, a nő pedig becsukta mögötte az ajtót, kizárva ezzel a zajt.

- Foglaljon helyet! - mondta. - Szóval maga az az új rendőr. Azt hiszem, még nem találkoztunk, és lehet, hogy ez jót jelent, ugye?

Elvégezték a bemutatkozás barátságos szertartásait. Abby a negyvenes éveiben járt, nem szép, de kedves személyiség volt. Férjével együtt valóságos karriert futott be ezen a helyen. Éppen most kapta meg a húsz, férje pedig a huszonöt itt töltött év után járó jelvényt.

- Valamennyien meg vagyunk döbbenve. Sally jó munkaerőnek bizonyult. Az lehetett a baj, hogy nem volt egy kicsit nyitottabb. Azt gondoltuk, hogy lehet valami súlyos problémája... Mi valóban megpróbáltunk barátkozni vele. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

- Néhány embertől azt hallottam, hogy nagyon visszavonultan élt - vette át a szót Ben.

- Igen, egy kész remete volt. Meghívtuk őt a legutolsó karácsonyi partira, és azt hiszem majdnem el is jött, de végül valamilyen kifogással mégis távol maradt. Amennyire azt mi tudhatjuk, nem sokszor mozdult ki otthonról.

- Esetleg volna róla egy fényképe?

- Érdekes, hogy ezt megemlíti. Azt hiszem, nem szerette, ha lefényképezték. Egyszer készítettek itt néhány csoportképet, persze valamennyien szerepeltünk rajta... Mikor is lehetett ez? Azt hiszem, a munka napján. Emlékszem, hogy elbújt mások mögé vagy elfordult. Eh, vannak ilyen emberek.

- Milyen ember volt ő valójában? Milyen benyomásai alakultak ki róla?

Abby egy pillanatig gondolkodott a válaszon.

- Okos, intelligens és ügyes volt. Gyorsan elsajátította a munkát, könnyen lehetett tanítani. De mindig érződött, hogy valami furcsa benne. - Elmosolyodott a gondolattól, ami eszébe jutott. - Azt hiszem, most már elmondhatom. Tudja... Azt hiszem, titkolt valamit. Sokan ezt gondoltuk.

- Titkolt valamit?

Abby megrázta a fejét és kuncogott.

- Mindenféle butaság az eszünkbe jutott, amikor róla beszélgettünk: hogy a törvény elől menekül vagy a volt szeretője elől vagy hogy boszorkány, prostituált vagy leszbikus... Persze ez elég nagy ostobaság, de amikor valaki ennyire titkolódzik, ennyire hallgatag, akkor az embernek feltámad a kíváncsisága. Ez csak természetes.

- És?

- Mit és?

- Az ön tudomása szerint ezek közül valamelyik igaznak bizonyult?

A nő felnevetett:

- Nem. Ez csak szóbeszéd, semmi egyéb.

- De még mindig úgy gondolja, hogy titkolt valamit...

- Nem tudom. Azt hiszem, csak úgy viselkedett, mintha titkolna valamit.

Ben elnevette magát, hogy a légkör oldott maradjon.

- Na és... a külseje? Hogy nézett ki?

- Ó... - Abby tekintete céltalanul kalandozott a szobában, amíg emlékezetében felidézte Sally Roe képét. - Olyan magas lehetett, mint én: százhatvanöt centis vagyok. Vörös haj... hosszú... Egyszer láttam, amikor kifésülte: a háta közepéig leért. De munka közben mindig felkötötte egy kockás sállal, úgyhogy nem sokat lehetett belőle észrevenni.

- A szeme milyen színű volt?

- A szeme... Ember, eszembe se jutott, hogy megnézzem. Talán barna lehetett.

- Mennyi idősnek gondolta?

- Harmincas. Talán kicsit idősebb.

- És a súlya?

- Nem volt rossz! - Abby elnevette magát saját megjegyzésén. - Nem tudom, az én szememben remekül nézett ki. Elég csinosnak találtam ahhoz, hogy féltékeny legyek rá.

Ben már eleget hallott. Felállt.

- Igazán köszönöm. Ha eszembe jut még valami, majd idecsörgetek. Ó... - gyorsan leírta saját telefonszámát egy darab papírra. - Ha önnek jut eszébe valami, amiről úgy gondolja, hogy engem érdekelhet, hívjon fel otthon. Nem fog zavarni.

- Magától értetődik. - A nő felállt, és megrázta a kezét. - Nagyon megdöbbentünk - ismételte meg -, igazi tragédia.

A férfi bólintott.

- Aztán ma reggel meg a keresztény iskolával kapcsolatos hírek, meg hogy mit csinált az a tanár! Micsoda világ, huh! Nem lehet az embereket kiismerni... Ez egyszerűen rémisztő!

* * *

A jelentéktelen megjelenésű Angóban nem lehetett fölfedezni semmit, ami meghajlásra, imádatra, tiszteletre vagy rettegésre késztetett volna másokat. Kicsi volt, vékony, mint egy pók, és csúnya. Már megszokta. Beletörődött a többi szellem gúnyolódásaiba, akik uralkodtak rajta, ide-oda küldözgették, elvették tőle a dicsőséget, és őt hibáztatták saját kudarcaikért. Mindez részét képezte a hadviselésnek, a mester tervének, amely a földre vonatkozott, és minden szellemnek megvolt a maga szerepe, a saját állomáshelye, a saját hatalmi szintje. Tudta, hogy neki alacsony hivatal jutott. A démoni királyság egészéhez képest ugyan mit jelentett a Bacon's Corner-i általános iskola? Mit számított a világ összes többi iskolája között?

Kinyitotta száját, és vihogásától töredezett fogai csattogtak és csikorogtak. Ó, ez a hely most igenis számít! A többi szellem kinevette és szidalmazta őt, de a hatalom hegycsúcsán gőgösen ülő Strongman maga választotta ki ezt a helyet a Terv elindítására. Az Ango nevet ejtette ki annak a szellemnek a neveként, akit hatalommal ruházott fel. A csúnya kis Ango tehát elnyerte Strongman kegyét - és a többi szellem féltékenységét!

De miért is ne? Megérdemelte. Évekbe telt, míg hatalmat vett az iskola fölött. El kellett űznie az ellenállókat, ide kellett hoznia a szimpatizánsokat, meg kellett vakítania a szülőket, hogy ne lássák, mi történik gyermekeikkel. Sok munkája feküdt benne!

De megtörtént - és mindez Ango érdeme! Csak hadd mondja őt a többi szellem kicsinek és csúnyának! Ebben az iskolában ő Baál Ango volt, a csodálatos és hatalmas. Az összes megtévesztő, aki ott röpködött, rohangált és ordítozott a hely körül, az ő parancsnoksága alatt állt, és rajtuk keresztül sok tanár is, az igazgatóval és az igazgatóhelyettessel együtt. Ez egy nagyon értékes hatalomnak számított, egy állandó, kellemes izgalom, az elmúlt éveknek és az egész munkának egy csodálatos jutalma. Amint ott gubbasztott kinyújtott lábbal a hatalmas tetőn, száraz, kénes nevetésben tört ki.

Azokra a fiatal, befolyásolható gyerekekre gondolt, akik ott ülnek lent az osztálytermekben, és arra, amit éppen most kell megtanulniuk. Az irányítása alá rendelt legtöbb szellem, mint általában, most is ezzel a feladattal foglalkozott. Ők voltak a legjobbak, és mulattatta az a tény, hogy az elmúlt hét év alatt, mióta a törvények megváltoztak, mennyivel könnyebb lett a munkájuk. Ó, milyen gyorsan elfogadják az emberek a legbotrányosabb hazugságokat is, miután az Igazságról elterelték a figyelmüket! Igaz, még van itt Istennek néhány merész szentje, akik mint makacs gyommagvak ott bujkálnak ebben az egyébként virágzó kertben, és állandó problémákat okoznak tiltakozásaikkal, szülői értekezleteikkel, telefonon keresztül elmondott zavaros mormogásukkal, és a tanárokhoz intézett sok-sok, pár soros kis írásukkal, de hát...

Angóból ezekre gondolva újra kitört a lihegő, kénes nevetés, és úgy hempergett a kátrányos tetőn, mint egy kölyökkutya. Nem számít. Vesztésre állnak. Csak hadd tiltakozzanak! Az övé volt itt minden hatalom.

* * *

A daliás termetű, bronzszínű Mota kardját kezében tartva állt, átható pillantásokkal méregette a Bacon's Corner-i általános iskolát, miközben lába vagy húsz centire belemélyedt a csirketrágyába. Ázsiai barátja és harcostársa, Signa, mellette állt, ugyanabban a kínos helyzetben. Ha nem angyali szellemek lettek volna, akkor ez rendkívül kellemetlenül érintette volna őket. Angyalok lévén, nem zavarta őket környezetük, és a nyolcszáz veszekedő fehér tyúk nem is tudott jelenlétükről ebben a régi baromfiólban.

Péntek volt, közeledett az ebédidő és a déli szünet.

- Már úton van - mondta Signa.

- Most! - adta meg a jelet Mota.

Elindultak.

* * *

Megszólalt az ebédidőt jelző csengő. Ango hallotta, amint kinyílnak az osztálytermek ajtói, és hogy a folyosók megtelnek gyermekekkel. A szünet élvezetesnek ígérkezett, mint mindig. Azt a pusztítást, amit a tanárok nem tudtak elvégezni az osztályaikban, elvégezték a gyerekek a játszótéren.

- Üdvöz légy! - szólalt meg mögötte egy dörgő hang.

- ÁÁÁÁÁ! - Ango már kezében tartotta kardját, mire hátraperdült, hogy szembenézzen a mennyei harcossal. Ó, milyen óriási! Egy erőteljes polinéziai, úgy ragyog, mint a villámlás, szárnyai mellett elhomályosul a nap. Az angyalok kivont kardja eleven fénnyel izzott, de most lefelé tartotta, hegye a tetőn nyugodott.

- Katonák! - sikoltotta Ango.

Ötven démon pattant elő a tetőn keresztül, meglepetésükben és haragjukban felriasztott pockokként vinnyogtak és lármáztak. Körülvették a hatalmas harcost.

- Mit keresel itt? - követelt magyarázatot Ango.

De Mota egy kicsit nagyobb helyet akart. Felemelte kardját, és derekának magasságában tartva néhány széles kört írt le maga körül. Az ingerült, fogukat csikorgató szellemek meghátráltak, amikor a kard hegye elsuhant füstölgő orruk alatt.

Az angyal most már jobban érezte magát, és megszólalt:

- Egy jelentéktelen kis gyíkot keresek, a neve... Ankle... Inkle...

- Te Angót keresed!

Mota elmosolyodott, és felemelte mutatóujját:

- Igen! Ingó. Ez az!

- Ango! - helyesbített a démon.

* * *

Két őr állt a bejárati ajtó melletti őrhelyén, amikor Signa alászállt az égből, mint egy tűzgömb, és a puszta megjelenésével padlóra küldte őket.

- Katonák! - sikoltottak fel, miközben erőlködve próbáltak lábra állni, és megmarkolták kardjukat.

Azonnal ott termett húsz démon, és kivont fegyverükkel kezükben bután bámulták a látogatót.

Az egyik szellem kardját lengetve, zúgó szárnyakkal, elővigyázatlan sietséggel kirohant az iskolából, mert semmit sem akart elmulasztani. Túl közel került a harcoshoz.

HUSS! A kard olyan gyorsan szelte át a levegőt, hogy csak egy villanást lehetett látni. A szellem foszlányokra szakadt, és darabjai vörös füstcsíkot húzva maguk után, vibrálva szálltak szét minden irányba, majd beleolvadtak a messzeségbe. A kard hegye rezzenés nélkül várta a következő pimasz támadót.

Senki sem érezte magát ennyire vakmerőek. Szobormereven álltak, szemüket a harcosra szegezve. Ő is mozdulatlan maradt, és tüzes tekintetével figyelte őket.